Emlékszem anyám szavára: "rendet rakok,

minden lomot, kacatot kidobok".

S felfordult a lakás, mindent kipakolt,

órákon keresztül serényen rámolt,

időnként meg-megállt - hallottam szavát:

- ez még szegény apámé volt, ez a kiskabát,

- ezt anyám viselte. S gondosan becsomagolta

a vásári karkötőt. Kezében egy pohár, csorba

már ismertem történetét: esküvőjéről származott.

S pakolt anyám, közben mérgesen morgott:

- minek ez a sok lom, egyszer úgyis kidobom !

Néha könycsepp volt szemében s fájdalom,

néha boldog mosoly. Ma is előttem látom.

És a sok "kacat", "lom" gondosan újra csomagolva

visszakerült a szekrénybe, a polcokra.

Felnőttem, Anyámat, Apámat temettem,

jót-rosszat, sok mindent megéltem,

adtam-kaptam, szerettek- szerettem,

lelkemben egy élet lom-kacatjait összegyűjtöttem,

néha sorsom ellen - mint Anyám - lázadok:

Eljött a pillanat: sok mindent kidobok.

Lehunyt szemmel, az időskálán pakolgatok,

felvillanó képek, szép percek, halott remények.

                                                        Válogatok !

S mit dobjak ki?

Az első suta szerelmes édes csókot?

A bimbózó pici melleket simogató mozdulatot?

Az első lázas éjszaka sejtjeimbe beégett emlékét?

Vagy az elmúlt szerelmek megfakult képét?

A csalódásokat, az elfogadott hazugságokat?

Nem teszem, hiszen én s "Te" jelentjük azokat.

"Te" jelented, benned minden nőt kit öleltem,

vágytam, vigyáztam, féltettem, szerettem.

Dobjam ki a könycsepp csillogását?

Dobjam ki bőröd illatát? Öled szoritását?

Nem teszem. Önző módon mind bennem éltek,

szerettek - szerettem...s ma már mást szerettek,

de veletek vagyok, bennetek létezek,

sok titok tudójaként, veletek vétkezek.

                                                       Rágyújtok.

Fáradtan fújom a füstöt, nem gondolkodok,

nézem a "filmet", fájón lüktet a  lelkem,

magányos vagyok - hiába éltek bennem.

Fáradtan nyújtózok,

keserűn sóhajtok,

ha alszom - nem álmodok.

Mondjátok,

jönnek még holnapok?