A mindenek végén,
nyári fáradt alkonyon
mikor a nyugtató
szél végigsimít meggyötört arcodon,
mikor változást már nem vársz,
s fájón meglegyint az elmúlás,
nem akarsz lépni tovább, megállsz,
erőtlen kézzel pakolod a reményt
lelked zsúfolt polcain jó magasra
és nincs benned bizonytalanság,
tudod, hogy már nem fogsz felmászni érte,
érzed, hogy a holnapot nem várod,
a tegnap elmúlt, a mának sincs értelme,
az idő is tévúton jár, csak sodor magával,
az éj majd szétfoszlik az ébredő reggelben,
s vele tűnik el kiürült életed,
nyomtalanul,
a mindent magához ölelő semmiben.