Azok a részeg hajnalok,
mikor a Zagyva mocskos vize felett,
a szétesni készülő öreg fahídon ballagok,
számon Margó ginnel kevert rúzsos csókja
/pincérlányként bőkezűen osztogatta/
felsejlenek bennem magányos éjszakákon.
Nem sírom vissza ifjúságom
jól-rosszul megélt életem romjai felett,
csak még tenyeremben érzem Margó melleit
ahogy hozzám simult /de többet nem engedett/,
s már libbent is tovább bugyiját kivillantva
tényérnyi szoknyájából,
szemünk éhesen szaladt, meglódult fantáziánk,
józanság nem parancsolt ilyenkor megálljt
/az se zavart, hogy a holnap már vár ránk/.
Miénk volt akkor az éjszaka, miénk a világ,
csak hát elszállt az a bolond ifjúság,
s hiába érzem még ma is számban ízeit,
kóstolni már szégyellném
csak még valahol őrzöm bús-keserű emlékeit,
s néha kiballagok az  új /és ronda/ Zagyva hidra
bámulni a szennyes, kavargó vizet,
visszanézni - átlépve jó néhány évtizedet.