Mozdultunk - aztán félúton megálltunk,

szóltunk - vagy csak szólni akartunk,

a magány fogta kezünk a változástól félve,

vágyó, kérő testünk  néma csönd ölelte.

Emlékek közt élünk, a holnaptól  félünk,

meggyötört lélekkel nehezen lépünk.

Álmodunk az újra ébredő égető tűzről,

az éj-sötétjét elsöprő reggeli fényről.

az együtt-veled befogadó megértésről,

egy csendes, alkony-esti szerelemről.

Félünk mindentől, minden változástól,

még félünk az őszinte, kitárulkozó szótól,

 csak magunknak mondjuk némán:

- hol voltál Kedves?...mióta vársz rám?

Lehet, félúton megáll mozdulatunk,

szólnánk, de józanul némák maradunk,

a múltban élve lelkünk sebei még fájnak,

a vágyak elhalnak, az álmok elmúlnak.

A könnyed a múltat s a jövőt siratja,

a szó hallgat, a mozdulat tétova,

nem bontassz új csészét, marad becsomagolva,

a megnyugvás fátylát borítod álmaidra.