Nyújtom kezem, kezed keresem,

miért hiszed, hogy nélküled létezem?

Úgy hívtál, s most fáj: SZERELEM.

Mosolygott a világ, s jött a félelem.

Jött a hazug szó, a csontig hatoló fájdalom,

a kegyetlen sötét éj, az eltűnő álom,

megállt az idő egy hazugságon,

ököllel vágok a múltba, szétdobálom,

vakon taposok a fakult emlékeken,

az elfoszló semmiben a léted keresem,

tüzet raktam, mindent elégettem,

éltem, léteztem, reméltem, szerettem.

A múlt szomorúan figyel,

a jövő messze elkerül.

A jelen pakol, lassan mozdulva,

itt egy mosolyt talál, arcodról lehúlva,

ott egy nevetést elgurulva.

felitat néhány csillogó könnycseppet,

végül zsákjába teszi elmúló szerelmünket,

s lassú léptekkel, szomorúan elindul,

az ajtóból visszanéz, aztán elfordul,

még a reményért, a hitért visszanyúl,

s int nekem, kegyetlen gúnnyal, búcsúzóul.