CSAK EGYSZER...

Írok, s jönnek a nagy szavak,

a józanság s értelem némán hallgatnak,

szállok képzeletem féktelen szárnyán,

szemem lehunyom, a csodát várván,

ölellek, s még-még-még ezerszer,

egyszer, tízszer, százszor, ezerszer.

Az értelem szól halkan: EGYSZER,

csak egyetlen egyszer fogd meg kezét,

csak egy ébredő reggel lásd álmos szemét,

csak egyszer szóljon hozzád első halk szava,

csak egyszer érintsd arcát simogatva,

érezd bőre illatát, lágy bársonyát,

karja ölelését, teste féltő hozzád simulását!

S józanul szól az értelem: ez szerelem?

Egy örök fájdalom, egy végtelen félelem,

lehetetlen létezés egy nem létező világban,

mindent elfogadás vak hittel a nevető hazugságban?

Írok.

Írok. Fáradt a kezem, üres a lelkem,

nem fáj már semmi, s nincs félelem.

Lesöpröm a morzsákat a kopott asztalról,

s nesztelen kihullik a mindenség üres markomból.