Meztelen lélekkel, kifosztva állok, valami földöntúli csodára várok, szemem behunyva, lelkem indulna világgá, de csak a monoton idő kérlelhetetlen múlása tép, szaggat, őröl az enyészet porává.
A felhasználói élmény fokozása érdekében már mi is használunk cookie-kat a Network.hu oldalon.
Az oldal használatával beleegyezel a cookie-k alkalmazásába. További információ: itt.
Kapcsolódó cikkek:
S z e r e t l e k
Öleljen minket az este
a hold túlsó oldalán
Utolsó szál virág