Rohantak a fák s az útjelző oszlopok,

elől egy nyárfa, hátul egy tölgy kullogott,

kajla sorompó bóbiskolt álmosan,

a bakter engedte le ráérős komótosan.

Versenyt futunk a kanyargó szerpentinnel,

völgynek le, hegynek fel, lendülettel,

velünk rohan az idő is, sarut hiába dobunk,

száguld a pillanat, útjába nem állhatunk.

A lassító jel gúnyosan az égre mutat,

nyílt a pálya, szűkre szabva találkozásunkat.

Az ezerszer átgondolt mondatokat nem találom,

csak kezed szorítom, csak mosolyod csodálom.

Harangok sem szólnak és sehol egy harsona,

veled vagyok, velem vagy - s nem történt csoda.

A tér-idő semmit sem változott,

csak mit ezerszer megéltünk: utunk találkozott.

Koppan az ütköző, végvágány fékező,

elrohant a kegyetlenül megszabott idő,

egy mosoly, egy óvatos érintés még, s búcsúzás.

Álmodtunk?  Holnap kérdezzük: nagy utazás?

Leszállsz, elindulsz lassan, még egyszer visszanézel,

még egy mosolyt küldessz, valamit érzel,

s majd eldöntöd mi ez az érzés: valami most kezdődött,

vagy a történet - menetrend szerint - befejeződött !