Franzstadt szült, Szárszó temetett.
Vérben, könnyben, mocsokban

és magányos álmokban
a szó veled született.
Fájdalma voltál a világnak,
s pokolian fájt a világ benned.
 
 
Emberöltők követettek,
mégis szavaid a véres alkonyokban
lelkünkben visszhangzanak.
A papírforgók már szemétre vetve,
vak szemek néznek a világra,
s a látók is megvakulnak.
 
Magot vetettél,
de a szárba szökő virágot
a burjánzó gaz megfojtja,
kevesen maradtunk,

alig-emberek,

hitünkben egy jobb világra várva.
 
Franzstadban kormos, piszkos
ma is az élet,
fonnyadt fák ágain kúszik
fáradtan a fény,
köd temeti a reményeket
és
Szárszó felé
rozsdás síneken
acélkerekek alatt
fájdalmában
felsír a lélek.