Ázott oszlopról lóg őszi maradék fonnyadt folyandár
fázósan köröz fölötte magot kutatva pici szürke madár
az este simít nyugalmat a bántóan rideg-hideg világra,

köd szitál, lebeg alá egy tavaszt váró szürke hófoltra,

a szél fest vörös csíkot felhő-torony földet söprő aljára,

ketyeg az idő, létünk csikorgó pontos-fontos órája,

megremeg ingatag alapra épített létünk, mert félünk

a talán-volt múlttól, a soha-jövőtől, temetjük reményünk.