Árva senkik vagyunk,
szakadt gúnyában árok szélén
poros utakon kóborolunk.
Napkazán ontja ránk melegét,
szikrázó kínban izzadunk,
az estére, a hűsítő sötétre várunk.
Alattomos zöldes nyálkát
úsztató vizet merünk piszkos
tenyerünkkel szomjúzó szánkhoz.
Nem segít, csak torkunk ég
a mocsoktól még jobban
s a por gyűlik lábunkhoz.
Múltunk omladozó hegye
szakad ránk, s temet el örökre.
Lelkünkön szűk palást testünk,
ledobjuk és nyomtalanul
eltűnünk a végtelenben.