........a fogvatartóm állandóan bizarr kis fityegõ tárgyakat lógat az orrom elé, amik friss húsdarabokra hasonlítanak. Enni viszont száraz fûrészporra emlékeztetõ kaját ad. Az egyelten dolog, ami még éltet, a szökés reménye. No meg az öröm, hogy naponta tönkreteszek egy-egy bútordarabot. Megyek, szétrágom az egyik szobanövényt......

Az elveszett idõ

Pár év csupán
s a kandalló elõtt
lángok közt nézzük majd
az elveszett idõt,
s árnyékot rajzol
az elmult élet már
hátunk mögött.

Úgy kell, hogy élj,
hogy nem lesz több esély!
Most kell, hogy járjon át
az õrült szenvedély!
Késõ lesz már,
hogy karjaid közé zárj,
ha elszáll az éj!

Mindig úgy szeress, hogy meg ne bánd
az elveszett idõt, hogy nem volt rám idõd!
Most kell hogy szeress és megtaláld
a karjaim között a könnyen eltûnõt!

ne hallgass sohse másokra, hisz jól csak
a szíveddel látsz!

Ma munkaalkalmassági vizsgálaton voltam. Csak egy óra volt csupán a várakozás. Nem is rossz!.. Alkalmas vagyok! Egy szimpla vérnyomásmérés után nyugtázta vigyorogva a doki! Mire??? Kérdeztem vissza szemtelenül és holt komoly pofával...Hát hölgyem a pályára, amit ûz! - mondta a doki! És ebbõl a vérnyomásmérésbõl állapította meg a doktor úr?? - kérdeztem. Igen, hölgyem! A vérnyomása 110/80! Gutaütés kizárva, és valljuk be õszintén ezen a pályán, ez alkalmasságot jelent, hiszen nincs veszélyben.

Valamikor réges-régen, 30 évvel ezelõtt,- elsõ férjemmel- még amikor õrült fiatalok, lázadók és vakmerõk voltunk, akkor döntöttük el, hogy összekötjük az életünket.
Dacoltunk azokkal, akik nem fogadták kitörõ örömmel a hírt. A szemünket egymásra villantva csak nevettünk a haverok gúnyos, értetlen megjegyzésein, szüleink intelmein, és azt megfogadtuk, hogy igenis felépítjük a magunk kis, közös életét.
Most már tudom, hibáztunk.
Ifjúkori eszünkkel nem figyeltünk eléggé az alapozásra: hogy olyan erõs legyen, ami ellenáll majd a földrengésnek is.

Nemrégiben az egyik buszmegállóban, egy hirdetésre lettem figyelmes. Míg várakoztam, sokszor elolvastam. Sajnos nem tudom pontosan idézni, de kb. ez volt a szövege:
"Keresem azt a barna bõrkabátos, fekete hajú, kb. 180 cm magas, szemüveges urat, aki tegnap, X.Y.-én, 14 órától 10 percig itt várt a buszra. Én vörös hajú, 170 cm magas nõ
vagyok. Kék farmerkabátban voltam és kb. 10 percig szemeztünk, míg a buszra vártam.
Sajnos, közben ismerõseim jöttek erre autóval, akik elvittek, így nem tudtam vele egy buszra
felszállni, de érzem, nekünk találkoznunk kell még!

Származás?

Tegnap délelõtt, míg a gyerekek az udvaron játszottak, kolléganõimmel beszélgettünk egy kicsit. Valahogy szóba jött, hogy egyikük rokonai megpróbálták felkutatni a családfájukat. Az egyik nagybácsi pap, így lehetõsége volt hozzájutni régi anyakönyvekhez is.
Egy darabig jókedvûen, vígan kutatott, amíg egyszer csak abbamaradt nála a lelkesedés. Kérdezték tõle, hogy mi történt.
Azt mondta, hogy nem illõ dolgokra derült fény, inkább abbahagyja.
A másik kolléganõm anyósa is hasonló felfedezéseket tett, õ is abbahagyta a kutatást.

Simon Roland: Világítótorony

sziklán öreg épület áll
valami fontos dologra vár
sárga fényével messzeséget kutatja
végtelen tengert faggatja

segít viharba került hajónak
vigaszt nyújt magányos matróznak
így tölti elmúló napjait
hallgatja mélabús hajókürt hangjait

világítótorony egyetlen álma
egyszer hullámok közé szállna
eggyé válna a végtelen tengerrel
bölcs sziklához fordulna ezernyi kérdéssel

Mindig ez jut eszembe a világítótoronyról. Remény a hajósoknak elkerülni a bajt és megtalálni a partot.

Csukás István: Nyárutó
(részlet)

Lassan véget ér a nyár.
Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot
növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik
a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tûnõdve
visszadereng: örök hófalról az örökös napfény.
Tudjuk, de még nem törõdünk vele, látjuk, de még másfelé
nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl,
de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb.
Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes õsz jön,
felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató.

Valóban, feltámadott. Meghalt, hogy bûneinket magára véve, megváltson. Feltámadott, mert reményt adott vele a megújulásra. Megújulni, mint a természet. Minden feleslegesen cipelt terhet, lelket, gyötrõ kétséget, sérelmet, ledobni. Mint õsszel a fák a leveleket. Beengedni a szelet. Hagyni, tüdõnket felfrissíteni. Meghallgatni, minden, sajátunktól eltérõ gondolatot. Nem befolyásolva magunkat attól, ki mondta.

Mindenki cipeli a maga keresztjét. Jó lenne néha megállni, pihenni egy kicsit.

Vitó Zoltán - Van úgy az ember...

Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.


Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.


Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.


Van úgy az ember,
õszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:


- ösvényes úton - csak a hazugságig.


Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Helen Csok: Kívánság

Jó lenne mindenkit szeretni,
Aki engem viszontszeret,
Aki õszintén nyújt kezet.
Aki mosolygón rám tekint,
Aki elmegy, de visszaint.
Aki a jobbomon halad,
Aki mindig velem marad.

Jó lenne mindenkit szeretni,
Akkor is, ha nagyon nehéz.
Azt is ki jön, és rám se néz.
Vagy, ha rám néz, de mégse lát.
Aki felró minden hibát.
Aki vádol, ha nincs miért,
Ki meghallgat, de meg nem ért.

Jó lenne mindenkit szeretni.
Elfogadni más igazát.
Nem aratni, csak mindig vetni...

Elmerengtem egy kicsit. Elringatott a villamos. Érdekes, ahogy a napszakok változásával, az utazótársak is változnak. Hajnalban a mûszakos munkások, majd a diákok. A délelõtt a kismamáké és a nyugdíjasoké. Mintha minden korosztály vagy társadalmi réteg, mindig együtt és ugyan akkor utazna. Aki nem tartozik közéjük, az zavartan téblábol a falkák között. Mi meg cserkészünk, vadászni indulunk, a digitális sztrádán és az aszfalt utakon, a modern idõk vadászösvényein.

Az életünk sok-sok útból és azok találkozásaiból áll. Elindulunk, és nem tudjuk, mikor és hol kell lekanyarodnunk. Nem tudjuk, hogy ha már lekanyarodtunk, akkor ezzel jól cselekedtünk-e. Csak utólag derül ki, hol hibáztunk, hol rontottuk el. A hibákat már nem lehet kiküszöbölni.
Az élet nem egy színház, ahol van próba, főpróba és csak utána kezdődik az előadás. Itt nincs esélyünk próbálgatni, minden csak egyszer történik meg. Minden egyes napunk ajándék, de sokszor nem élünk a lehetőséggel.

Tegnap délután összefutottam egy idióta ellenõrrel, aki jócskán híján volt mindenféle empátiának.
Külsõre kedves volt, bár rém ronda. De ugye a BKV ellenõröket nem a külsejük alapján fizetik, hanem, hogy hány szerencsétlent kapnak el egy nap. Jutalékos a rendszer.
Szóval mosolyog nagyokat, a fogai csak úgy virítanak, de sajna nem fehéren, hanem sárgán. Vagy nem is tudom milyen színe volt, mintha rozsdabarna, vagy mittomén, de a lényeg az, hogy gusztustalan volt

Gazdag vagyok... Furcsa kijelentés... az emberek általában nem szokták ezt így kijelenteni, még akkor sem, ha úgy érzik, valóban azok. Ennek oka részben a telhetetlenség, részben pedig az irigyektõl való félelem. Én azonban ki merem mondani. Sejthetõ, hogy itt nem az anyagi, pénzbeni gazdagságról van szó, hanem sokkal többrõl. Az IGAZI gazdagságról. Mert hiába van sok-sok pénzed, még simán lehetsz boldogtalan. Nem kell messzire menni, nézzünk csak szét a brazil szappanoperák táján, vagy a drogba menekülõ sztárok világában, nem beszélve az állandóan rettegõ, testõrök gyûrûjében közlekedõ stresszes üzletemberekrõl.

az életünkbõl:

-Alvás:25 év

-TV nézés:8,3 év

-Munka:7,5 év

-Evés:6 év

-Háztartási munka:5 év

-Várakozás:5 év

-Testápolás:4,1 év

-Álmodozás:4 év

-Olvasás:6,9 év

-Sport:4,4 hónap

-Kulcskeresés:3 hónap

-Rúzsozás:11 hónap(már akinél)

Hmmm! Nálam nem teljesen így nézne ki a sor!Az álmodozás, és a kulcskeresés jóval több idõt vesz el az életembõl.A rúzsozás esetében, pedig megspórolok néhány hónapot másra!És persze, van amirõl itt szó sem esik a sorban!Ha összeadom az évek számát, akkor a mai átlagéletkort tekintve, nem is tudom be lehet e még illeszteni ebbe a részletezésbe, vagy mit kéne kihagynom..Talán a TV nézést.

Milyen különös módja a kommunikációnak.
Milyen mély és félreérthetetlen tud lenni.
De hová nézünk, amikor a szembe nézünk?
Csak a szem felszínét nézzük? A szivárványhártyát?
Nem hinném. Milyen jól fogalmazta meg nyelvünk, miszerint szembe nézünk, és nem szemet nézünk. Két egymásra nyíló világ nézi egymást ilyenkor, mintha egy ablakban könyökölnénk s egy másik, belsö, lüktetö világfolyamatot figyelnénk. S van úgy, hogy elemi erövel ragad meg ez a világ..

Választottál utat?
Magadnak.
Tudod mi az?
Út?
Ki lép olyan ösvényen, mely megmutatja a biztosat?
Ki keresgél?
Ki, ha nem is tudja, hogy keresni kell?
Ki, aki hiszi, hogy jó úton jár?
Kevesen.
Rengetegen lépnek, járnak, és nem tudják hol, hova.
Mire utat keresnének késõ.
Már járnak egy úton, ami nem is a sajátjuk.
Miért?
Miért érett fejjel jön rá az ember, hogy az út nem helyes?
Miért lép akkor és ott,ahol nem kéne, amikor nem kéne?
Ki mutat utat?
Mi mutat utat?
És ha átgondoltad, új ösvényen lépkedve tudod, hogy az a jó?

Pénteken 17 óra 05 perckor tette oda a mosást. Tarka mûszálas ruha, 40°C, 4A program. Kb. negyvenöt perc. A gép forog, az asszony nem pihen. Elpakol, elmosogat, fõz, vagy felvarrja a leszakadt gombot.
A gép forog, a mosópor (a legolcsóbb), talán a textilszálak közé hatol, s kimossa a hétköznapok szürkeségét, az izzadtságszagot, a rárakódott sérelmek és megalázó áremelések durva bûzét. Talán megtisztít a züllött világ langy mocsarának áporodott levegõjétõl.

Már régóta le akartam írni a megfejthetetlen és számomra teljesen furcsa és nehezen is megfogalmazható visszatérõ álmom. De mivel gyakran álmodom ezt, nem pozitív álom, de nem is rémálom, valahogyan meg kellene fejtenem, vajon miért kíséri az életemet újra meg újra és miért bukkan fel mindig éjszakáról éjszakára. A történet rém egyszerû: nem tudok vezetni és mégis beülök a kocsiba és vezetek. Közben rettegek: egyfelõl az igazoltató rendõröktõl félek, - hiszen nincs jogosítványom - másfelõl attól, hogy balesetet szenvedek, mert nem tudok gázt adni, fékezni, egyáltalán semmit sem tudok, csak egyenesen tartani a kormányt.

Vajon miért nem tanítják a férfiak és nõk egymáshoz való viszonyát az iskolákban?
Egészen komolyan kérdezem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra...Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költõk, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömrõl a férfiak és nõk együttélésének emberi lehetõségeirõl...

A technikai fejlõdésnek köszönhetõen egyre többféleképpen fejezhetjük ki gondolatainkat, érzéseinket, mondanivalóinkat embertársainknak, az Interneten használjuk az elektronikus levelezést és a chatet, mobiltelefonon az SMS-t.
Ezek egy speciális újfajta kommunikációt kínálatnak, mely oldja a gátlásokat.
Ezt a fajta kommunikációt sokan igénylik, fõleg a fiatalok közül ahhoz, hogy kifejezzék érzelmeiket, elmondják mondanivalóikat, melyeket nem biztos, hogy egyéb formában lenne bátorságuk elmondani.

Tegnap délután nézdegéltem egy kicsit az ablakon kifelé...néma csand honolt, bármerre néztem, egy teremtett lelket nem láttam sehol.
Mintha kihalt volna az egész lakótelep....
...és akkor a szemközti ház elé begördült egy ezüstszürke csoda BMV, belõle a reggelente sokszor látott kb.3 és 5 év körüli kicsi lány száll ki, egyforma nadrágban és felsõben....no és az apuka...
testre simult póló, arany nyaklánc, napszemüveg a fejtetõn...

A 2 picur elindul felfelé, apuka lemaradva, behajol az ablakon...aztán a ház egyik erkélyén megjelenik egy nõ, aki kinéz, majd gyorsan visszaugrik a lakásba
....és látom a 2 gyerek már a lépcsõházban megy, apuka meg most ért a csengõhöz...de az ajtó nem nyílik...

Müller Péter: Boldog lelkek tánca

Életünk legnagyobb szerelme

Valakinek a kezében megcsörren egy mobiltelefon. Beszélni kezd. Látom rajta, ha pénzrõl van szó.
Az arca feszült lesz. Néha öröm csillan a szemében, néha vad indulat. Hirtelen boldog lesz, vagy gyilkos gyûlölet suhan át rajta.

Most nem babra megy a játék!
Arról beszél, aki (vagy ami) az õ Mindene!
Ha valaki egy másik bolygóról csöppenne ide, csodálkozva tapasztalná, hogy az itteni emberiségnek egyetlen valós eszméje van: a pénz.

Ha már ezt a mai reggelt a családomra való emlékezésre szenteltem, akkor álljon itt néhány anekdota lányom kisgyermek korából, amik most is elevenen élnek bennem.

Szerzõdés: Amikor a lányom iskolába ment, szerzõdést kötöttünk egymással. Gyertyával körbeégettünk egy rajzlapot és erre rögzítettük, hogy a lányom munkahelye az iskola, ahol keményen kell dolgozni, ezért minden piros pontért 5 Ft jár, de a feketepontokért 10 Ft büntetést kell visszafizetnie.(Szinte magam elõtt látom kis girbe-gurba betûit aláírásként.) Mindketten aláírtuk és viaszból pecsét is került rá.

Most....ahogy itt ükök egyedül a gépnél, belémvillan az a régi-gyermekarc, s a kérdés, melyet egyszer régen az ágyában fekve tett fel nekem egy este az én kicsi lányom, amelyben azt próbálta kipuhatolni, hogy kit szeretek én a legjobban kerek e földön, õt?? apját? nagyit? én pedig válaszoltam: "TÉGED"! Hitetlenkedve egy kicsit, ám egyre boldogabban nézett bele egyensen a szemembe, aztán végképp megértette - láttam a fekete iriszen: igen, EGYEDÜL, LEGJOBBAN Õt!

37 éve, 72 éves korában távozott el közülünk az én drága nagymamám. Anyám helyett anyám volt, a szülõ, a barátnõ, a lelki társ. Titkaimat bölcs megértéssel fogadta magába, és még bölcsebb tanácsaival segített át gyermeki életem problémáin.
16 éves kamasz lány voltam, amikor meghalt. Akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy mutassa a helyes utat a felnõtt élet küszöbén.
Fájdalmas hiány van még mindig bennem. Annyira boldog ,,unokakorom" volt.

A rendszerváltás körül kezdõdött a konszenzus szó gyorsan ívelõ karrierje (pályafutása ). A politikai elit és a média valósággal beleszeretett az "új" szóba, azóta is lépten-nyomon hallani, olvasni. Ma már mindenki konszenzusra akar jutni, de legalábbis törekszik rá.

 

A szó gyökere: a latin
con -( val, vel, együtt)
sentire (érezni)

Az ebbõl képzett fõnév a consensus, ami egy -az antik Rómából származó- politikai szakkifejezés. A szenátusi határozatok egy fajtája volt - consensus omnium ( egyhangú határozat), amely valamennyi résztvevõ egyetértésével született.

 

Egy kis vidám mosoly,és máris szebb lehet a napunk.
Nektek is,akik olvassátok a blogomat,ilyen hétvégétek legyen!


Figyeld meg, mennyi mindentõl függ, hogy milyennek látjátod a világot. Ha szerencse ér, mindent boldognak látsz. Ha siker ér, megdicsérnek vagy tapsot kapsz, minden derûs körülötted és jónak látod a világot. Ha erõsnek, egészségesnek érzed magad, a legnehezebb feladatokat is gyerekjátéknak találod.

Mindenkinek van legalább egy olyan barátnõje, akivel kiszúrt az élet.:(
A pasijai úgy néznek ki, mintha azután szedte volna Õket össze egy "bárban", hogy feltörölték volna velük a helyet...
Feleségük van, barátnõjük, vagy három gyerekük három különbözõ anyától.

Csak a "szükségem van rád" közös az életetekben.
Az ilyen barátnõk élete olyan mint egy folyamatos vonatszerencsétlenség, és mindig Téged hív elsösegélyt nyújtani - általában éjfél után, és jellegzetesen vasárnap.

Kérdés-feltevõk - azt is írhattam volna, hogy miértet-keresõk - vagyunk így ezzel néhányan.
Olyanok, akik mindenre választ akarnak kapni...érteni, tudni akarjuk, hogy m-i-é-r-t.
...
Az elmúlt idõszakom eseményei hatására erõsen munkálkodik a kettõsség bennem.
A bal sarokban kisördög, a jobb sarokban kisangyal.
Még jó sokáig a kisangyalnak kell gyõznie.
...
Kérdéskupacok...és a válasz?
A válasz benned, bennem, bennünk van.
...
hányszor keressük magunkban a hibát, hogy vajon én miért nem?

Az ajtó - ahogy a biblia is írja, - a bejárat és kijárat jelképe. "Kopogtassatok és bebocsátást nyertek". Jelképezi az önismeretet. Attól függõen, hogy milyen irányban haladsz át rajta, jelzi a nyitottságodat, vagy a zártságodat. Az ajtó kilincse a barátokat mutatja, akik "egymás kezébe adják", vagy le sem nyomják azt.

Magatoktól kérdezzétek:

ajtótok azért fontos-e,
hogy zárjáto? vagy, hogy nyisssátok?

 

Vannak ajtók, amiket be kell zárni, és nem szabad kinyitni.

Gyakran álmodom arról, hogy repülök. Nesztelenül suhanok a csillagok alatt, és olyan béke van bennem, amire az ember csak éjjel találhat rá. Ilyenkor minden pont úgy van, ahogy lennie kell. A fû illatos, a lombok kedvesen zörögnek, a hold bíztatóan világít, a langyos szél símogatja a bõröm. Alszik az egész város, csak én vagyok ébren, és nem tudja senki, nem látja senki, hogy tudok repülni.

Most bámulom, ahogy a füst mászkál körben a szobában, kúszik felfele.

Az idõ egy ördögi kör...megfejthetetlen...átláthatatlan....Tele van titokkal...Nincs eleje se vége...Az idõ elpusztíthatatlanul nagy úr, csak keveset marad velünk...és mindig akkor változik meg ezalatt a leggyorsabban, amikor a legjobban érezzük vele magunkat. Életünk apró szakaszait kapjuk tõle, ahol kegyes velünk, vagy pedig kegyetlenül bántó. És mi mégis mindig ragaszkodunk hozzá. Tervezzük, élvezzük vagy múlatjuk ha éppen a legrosszabb alakjában van velünk. Egyet nem tudunk soha....visszaforgatni...De kaptunk egy fél lehetõséget ennek a fájó hiánynak a pótlására, az ÉMLÉKEZÉS lehetõségét....Hogy miért írok most errõl?

Amikor fiatal lány voltam, mindig utazásról álmodoztam.....nem sok lehetõsége volt az embernek az utazásra, vagy mert nem volt útlevele, ha meg volt akkor korlátozták, csak meghatározott idõn belül és ideig hagyhattad el az országot......
Elsõ külföldi utam Lengyelországba vezetett. Aki kijutott a nyugati országokba azokat irigyeltük. Aztán szerencsére megadatott, hogy egyre távolabbi országokba is eljutottam...gyönyörû országokba vezetett utam.
Láttam vihartól felkorbácsolva a tengert, a nyugalomtól szinte alvónak látszó óceánt, a hegyeket melyek körülvették a völgyben nyugvó kis hegyi falvakat, regényben olvasott régi történelmi városokat.

Borzasztó élményben volt részem az elõbb......jajjj! Elõjáróban megemlíteném, hogy ha valamitõl iszonyodom, na, az a pók (továbbá a férgek, csúszómászók, bogarak, békák, de ez a történet szempontjából most mellékes!) Szóval elmélyülten püföltem a klaviatúrát, amikor valami furcsa mozgást véltem felfedezni a szemem sarkánál. Egy, számomra hatalmas termettel bíró (1 cm) fekete pók iparkodott felém az íróasztal tetején. Megfagyott bennem a vér. Úgy ugrottam fel az asztaltól, mint az aggszûz, ha táncra kérik, azzal a különbséggel, hogy õ eközben szégyenlõsen vihog, én meg visítottam!

..ezt a szót ízlelgetem már reggel óta...min múlik,hogy van...illetve,hogy kevés van belõle?
Olyan központi tulajdonság, ami különbözõ fejlettségi fokú, minden embernél más...nem születik velünk, gyermekkorunktól kezd fejlõdni, és nagyon sok tényezõ befolyásolja. A frusztrációk -lelki sérülések, csalódások- folyamatosan rombolják az embert...ehhez jön még a nevelési, és társadalmi helyzet, amiben élünk /ezt minden nap tapasztalom a munkámból kifolyólag, és sajnos saját bõrömön is/.

Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szõnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékmûveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk; emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért, akiknek a mi egyedi tehetségünkre van szükségük. Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az idõt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk.

Nem olyan régen történt, csörgött a telóm, lányom neve a kijelzõn. Ebben még semmi különleges nincs. Bleszólok, hogy helló, mondjad, mi van...és egy ismeretlen nõi hang szól vissza a lányom helyett.
Azt hittem, ott ájulok el rögtön, mert hogy mire gondol elsõre egy anya, mint hogy valami baj történhetett a gyerekkel......Sajnos, fordult már ilyen elõ régebben, tehát tapasztalat elõzte meg a történteket.
Pár pillanatig csak álltam dermedten, mire arra ocsúdtam, hogy nagyon hallóznak a készülékbe.

Az öreg mackó

Rövidke, de annál zaklatottabb álmonban gyermekkorom öreg mackója jött velem szemben, valahol az ébrenlét és álom mezsgyéjén...

A maci még mindig ott van talán a szülõi házam padlásán. Kopott, fületlen, itt-ott szakadt is. Talán már egérrágta. Akkora volt, mint egy kb. fél éves gyerek.

Valaha szép volt biztosan, de arra már rég nem emlékszek.
Régen nem voltak olyan puhák a játékmackók, mint manapság, afrikkal tömték õket szinte kõkeményre.

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
- szemem ki se nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre vér,
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Váci Mihály

Ne kérdezd, merre visz az út
A válasz biztonságot úgy se nyújt
Nem tudja senki, hogy hová érkezel
Magadtól indulj egyszer el

Ne kérdezd, honnan fúj a szél
Figyeld meg jól mirõl beszél
És ha érted már az összegyûjtött hangokat
Találd meg köztük önmagad

Ne kérdezd hol kel fel a nap
Gondold, hogy ott, ahol te vagy
De ne hidd azt, hogy mikor te már nem leszel
A nap sem ébred többé fel

Ne kérdezd hány napod van még
Nyugodj meg, lesz még épp elég
De addig is míg egyszer minden véget ér
Magadhoz hûséges legyél.

GYERMEK az az apró lény,

aki az éjszakát rövidebbé,

a nappalokat hosszabbá,

a bankbetétet kissebbé,

a ruhát rongyossá,

a pénztárcát üressé,

a múltat feledteté,

a JÖVŐT ÉRDEMESSÉ,

S AZ ÉLETET BOLDOGGÁ TESZI.

 

Álom még vagy valóság?

Telefon csörög, a szomszédban mocorgás. Nem itt szól.

Alszom még. Álmodom.

Sejtelmes ködön keresztül felsejlik az új nap. Ne még!

Összeszorítom a szemem. Visszamennék, de az orromat kávéillat csapja meg. Ez már a reggel!

Jó meleg ölelés a kispárnán.

Nyújtózkodni kellene, de megmozdulni nehéz. Fogva tart az éji zene, az álomvilág.

Valahol rádió szól, édes, lágy zene...monoton beszéd.

Ajtónyikorgás, zuhanyznóta, kanálcsörömpölés.

Új fészket épített a szirti sas,
S a sziklabércen büszkén nézett szét,
S így szólt: " Milyen hatalmas vagyok,
Erõs e fészek, jó munkát dícsér!"

S míg büszke szívvel a völgybe letekint
Ott lát egy kicsi, vézna verebet,
Amint ugyancsak fészkét rakja fel
Kis szalmaszállal vékony csõrivel.

A kis veréb is, amint feltekint
Meglátja õt és eképp gondolkodik:
"Nehéz a szalmaszál, a föld röge
Jól megragadta, mint gyökér a fát,

Megkérem õt, talán segít nekem;
Mivel, mi nekem estig eltart
Elvégzi õ egyetlen perc alatt
S elõbb lesz készen kicsiny otthonom."

A úgy is tett, mire a sas így felelt:
"Nagyon szívesen segítek neked,
De szalmaszálat én nem hordozok,
Mert mit szólnak majd az emberek?!

hogyan lehet szexepilünk?

1.legyen önbizalmunk.
2. mosolyogjunk sokat!
3.legyünk érdeklödöek,teremtsünk szemkontaktust.
4.sugározzuk nőiességünket:mozogjunk kecsesen,de ne legyünk túl kihivóak,mert az közönséges.
5.legyünk mindig ápoltak.de ne használjunk túl sok sminket.
6. idönként változtassuk meg frizuránkat.
7. olyan ruhát viseljünk,amiben jól érezzük magunkat.
8. merjük önmagunkat adni,és ne másokat probáljunk utánozni!

Dõlj kényelmesen hátra és figyelj! Most mesélni fogok Neked!
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az üveghegyen túl , élt egyszer egy Király. Nem volt gazdag király, nem volt harcos király, csak olyan mindennapi, elfoglalt király volt. Nagyon szerette az embereket, mindenkihez volt egy kedves szava.

Történt egyszer, hogy a Király ablakára szállt egy Kismadár. Törött szárnyú, beteg madárka volt, de az éneke oly gyönyörûséges, hogy összefutottak a palota lakói, ha meghallották.

Mi nõk korán megtanulunk a látszatnak élni. Már kicsi lányként frizurákat fésültetünk, szép ruhákért fáj a szívünk, tiniként ez kifejezettebbé válik. Elõször csak némi szemceruza, majd alapozó, rúzs, szempillaspirál, némi parfüm.

Már nem jó a tavalyi kollekció, új ruhák, cipõk, frizurák, smink bûvöletében élünk. Érdekes módon, mindenki azt hiszi, tudja hogyan lehetne szép a nõ.

Állunk a tükör elõtt és új ruháról, fodrászról, szoláriumról, aerobikról,álmodunk.

Többször jártam már Erdélyben. Láttam az égig érõ hegyeket, melyek csúcsát hó fedte. A hatalmas fenyõket, a virágpompában díszlõ hegyoldalt, és láttam a juhászt nyájával, a szorgos és becsületes erdélyi öregapót szekéren, Leventét a székely parasztot, aki anekdotáival szórakoztatott minket a hosszú szekérúton a Hargitán, a sebes folyású folyókat,a völgyben elterülõ falvakat,és a végtelenbe nyúló gyönyörû táj szépségét. Az elsõ látogatásomkor, akkor ott megfogadtam, visszatérek, mert aki ezt egyszer látta, érezte, azt rabul ejtette Erdély.

Álltál már megsemmisülten, mint akit villám sújtott? Volt már, hogy forgott veled a világ, és zuhantál, hogy aztán kínok között, törött csontokkal kelljen kivergõdnöd a legmélyebb verembõl? Kaptál - e már olyan sebeket, amik úgy érezted, soha nem gyógyulnak? Volt-e már, hogy végérvényesen elvettek tõled, eltöröltek belõled valamit? És volt-e már olyan, hogy te törted össze valaki szívét?
Volt-e, hogy egyszer csak azt érezted, a szerelem elmúlt, a láng kihunyt, és neked menned kell?

Amit gyűlölünk, azt nem értjük meg.
Amit nem értünk meg, azt nem ismerjük.
Amit nem ismerünk, attól félünk.
Amitől félünk, azt gyűlöljük.

Gyermekéveim nyarait gyakran töltöttem falun, nagyanyám rokonainál.

Mindig is szerettem a magas fûben, hanyatt fekve az eget bámulni, a felhõkben elképzelt alakokat keresni. Állatokat, arcokat, palotákat. A fûszálak olyan közel voltak, hatalmas erdõvé nõttek körülöttem. Akkor volt a legszebb a rét, mikor a pipitér nyílott, az apró fehér virágtenger máig a régi gyerekkor illatait idézi fel.

Gyakran felbukkannak más illatok is. A napfényé, a poros legelõé, az akácvirágé, amit mi gyerekek akkor két pofára faltunk.

Most, hogy egy kicsit befeléfordulós lett az életem, gondolataim gyakran elkalandoznak a régmúltba, egészen a gyermekkoromba. Mennyi minden a felszínre tör egy ilyen hangulatban.
Emlékek, melyeket lelkem kis fiókjaiba zárva õriztem, most egyre-másra megnyílnak, felidézve egy-egy boldog pillanatot életem kis szeletkéibõl.
Jól esik ez az emlékezés, mert eltereli gondolataimat a valóságról, a jelen nem épp kellemes történéseirõl.

Ahogy az elõzõ gondolatmenetet leírtam,  

felidézõdött bennem nagyapám rózsakertje....

Elterjedt elmélet, hogy a nõk inkább használják az agyuk érzelmesebb bal felét, míg a férfiak a logikus jobb féltekét....
De valóban ilyen egyértelmû lenne a helyzet??
Úgy tûnik, hogy szívügyekben heves csata dúl a között, amit tudunk....
és amit érzünk....
Tehát mi a teendõ, ha az ember olyan szituációba csöppen mikor ide - oda sasszézik a bal és a jobb oldal között...??
Ha kapcsolatokról van szó mi a bölcsebb..., ha a szívünket vagy az eszünket követjük???....döntsd el!!!!!:))))))))))))))))))))))

A kis óvodás minden reggel két zsebkendőt vitt magával. Az óvónő megkérdezte, hogy miért teszi:
- Az egyiket azért viszem, mert abba fújom ki az orromat. A másikat pedig azért, hogy felszárítsam vele a síró társaim könnyét.

(Van nálad két zsebkendő?)

Ki tudja, mit hoz a holnap?
Lehet, hogy közelről köszönsz a holdnak.
Tán ellopják az égről a csillagot,
Vagy a fényesen fénylő szép napot.
Lehet, hogy a szeretet átcsap gyűlöletté,
S a szíved is meghasad ketté.
Lehet, hogy megszűnik a földön az élet,
Vagy a halál a pokol kapujába kéret.
Ezért hát szívd magadba a világ édes illatát,
És élvezd ki az élet minden apró pillanatát.

Fák vagyunk, s az idõben állunk. Múltunk a gyökereink. Törzsünk a jelenünk. Jövõnk az ágaink, mit vágyakból, álmokból álló lombunk rejt, még magunk elõl is.

Elõször csak törzseket látunk egymásból. Simább, durvább kérgekkel. Lehet hétköznapi, jelentéktelen, Tizenkettõ egy tucat. Vagy valami érdekes, különleges mi már az elsõ pillanatban megragad. Mást még nem láthatunk. Ahhoz közelebb kell menni egymáshoz. Megérinteni. Nézhetjük egymás arcát, figyelhetjük ráncainkat, amik, mint kérget a repedések hálóznak be minket.

Egy idõben ferde szemmel néztem a pszichológusokra, olyan fából vaskarika tudománynak gondoltam. De mindig szerettem megismerni a fura dolgokat. Egyik továbbképzésünk alkalmával sikerült eljutnom egy ilyenre. Elsõ nap dühöngtem! Kell ez nekem? Ez minden, csak nem továbbképzés! Aztán rövid idõ után megértettem a lényeget! Nem kész választ kapok, találjam meg a saját feleletemet! Nem dönthetek más helyett, nem adhatok konkrét javaslatot, mit hogyan csináljon, találja meg!