Dőlj kényelmesen hátra és figyelj! Most mesélni fogok Neked!
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az üveghegyen túl , élt egyszer egy Király. Nem volt gazdag király, nem volt harcos király, csak olyan mindennapi, elfoglalt király volt. Nagyon szerette az embereket, mindenkihez volt egy kedves szava.

Történt egyszer, hogy a Király ablakára szállt egy Kismadár. Törött szárnyú, beteg madárka volt, de az éneke oly gyönyörűséges, hogy összefutottak a palota lakói, ha meghallották. A Kismadár minden nap eljött és énekelt. Ezer dallamot tudott, lágy, fűszeres hangja gyógyír volt a beteg lelkeknek. Egy idő után a Királynak megtetszett a Kismadár csacsogó, vidám éneke és még azt sem bánta, hogy beteg, és törött a szárnya. Várta a Kismadarat, ha nem jött hiányolta és segédjét, Telefont küldte hozzá, távolmaradásának okát firtatva.

Egy nyári napon a Király gondolt egy nagyot és egy gyönyörűséges aranykalitkát készíttetett, és beletette a Kismadarat. A madár boldog volt nagyon. Tetszett neki a kalitka. Ott biztonságban érezte magát. Vidáman, boldogan énekelt, tollászkodott és a szíve mindig ünneplőbe öltözött, amikor a Királyt közeledni látta.

Kezdetben a Király gyakran jött, ha mégsem engedték teendői, akkor Telefont mindig elküldte, hogy a Kismadár ne érezze magát egyedül új otthonában. A Kismadár kivirult, a szárnya is gyorsan gyógyult.

Telt , múlt az idő. Nyárra ősz, őszre tél. Szegény Királynak még többet kellett dolgoznia ( ... fontos államérdek...), új lovat vett ( ...meg kellett járatni...), a Királynő sem nézte jó szemmel, hogy a Királynak Kismadara van. Szegény Király! Örlődött, nem tudta, mitévő legyen. Egyre ritkábban látogatta a kismadarat és Telefont is egyre kevesebbszer küldte hozzá.

A Kismadár szomorú volt. A hangja egyre fátyolosabb lett, a tolla is megkopott, de a szíve tele volt hűséges várakozással. Értette ő a Királyt, de nehezen viselte a hirtelen jött ürességet.

Egyszer aztán mégis eljött a Király. A Kismadár boldog volt, a legszebb énekét akarta elénekelni, de a Király sietett, nem tudta meghallgatni. Csak odalépett az aranykalitkához, kinyitotta az ajtaját és elsietett. A Kismadár nem mozdult. Nem tudta, mitévő legyen. A Király nem mondta azt sem, hogy menjen, azt sem, hogy maradjon. Nem marasztalt, de nem is búcsúzott.

A Kismadár bánatos énekkel hívta többször is a Királyt, de az mindig kimentette magát. Szegényke azóta is ott ül a kalitkában, nem énekel, nem tollászkodik, csak gubbaszt, nézi a nyitott ajtót, és azon gondolkodik, hogy mit is akar a Király?! Ha a segédjét elküldené...., ha levelet írna, ha visszajönne egy szóra, ha elmondaná, mit is akar... Ha a kismadárnak nem lenne olyan kedves a kalitka!

Csak ül és vár. Vár azóta is. Vár és gondolkozik.

Ha találkoznál a Királlyal, szólj neki, kérlek, hogy valahol várja egy Kismadár egy aranykalitka nyitott ajtajában, és választ vár!