Horváth-Varga Sándor - Amit az élettõl akarok

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezõt
Virággal ültetni be tar mezõt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettõl akarok

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztõ a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez - mit az élettõl akarok

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövõt
És erõs oltalmazhat serdülõt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez - mit az élettõl akarok

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból õszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez - mit az élettõl akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez - mit az élettõl akarok

 

Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...

Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...

Szegény, bolond fejemre száll
a sûrû éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végsõ pillanat...
de mindig van egy fénysugár...

Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.

Az elveszett idõ

Pár év csupán
s a kandalló elõtt
lángok közt nézzük majd
az elveszett idõt,
s árnyékot rajzol
az elmult élet már
hátunk mögött.

Úgy kell, hogy élj,
hogy nem lesz több esély!
Most kell, hogy járjon át
az õrült szenvedély!
Késõ lesz már,
hogy karjaid közé zárj,
ha elszáll az éj!

Mindig úgy szeress, hogy meg ne bánd
az elveszett idõt, hogy nem volt rám idõd!
Most kell hogy szeress és megtaláld
a karjaim között a könnyen eltûnõt!

ne hallgass sohse másokra, hisz jól csak
a szíveddel látsz!

Simon Roland: Világítótorony

sziklán öreg épület áll
valami fontos dologra vár
sárga fényével messzeséget kutatja
végtelen tengert faggatja

segít viharba került hajónak
vigaszt nyújt magányos matróznak
így tölti elmúló napjait
hallgatja mélabús hajókürt hangjait

világítótorony egyetlen álma
egyszer hullámok közé szállna
eggyé válna a végtelen tengerrel
bölcs sziklához fordulna ezernyi kérdéssel

Mindig ez jut eszembe a világítótoronyról. Remény a hajósoknak elkerülni a bajt és megtalálni a partot.

Csukás István: Nyárutó
(részlet)

Lassan véget ér a nyár.
Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot
növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik
a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tûnõdve
visszadereng: örök hófalról az örökös napfény.
Tudjuk, de még nem törõdünk vele, látjuk, de még másfelé
nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl,
de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb.
Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes õsz jön,
felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató.

Vitó Zoltán - Van úgy az ember...

Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.


Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.


Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.


Van úgy az ember,
õszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:


- ösvényes úton - csak a hazugságig.


Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Helen Csok: Kívánság

Jó lenne mindenkit szeretni,
Aki engem viszontszeret,
Aki õszintén nyújt kezet.
Aki mosolygón rám tekint,
Aki elmegy, de visszaint.
Aki a jobbomon halad,
Aki mindig velem marad.

Jó lenne mindenkit szeretni,
Akkor is, ha nagyon nehéz.
Azt is ki jön, és rám se néz.
Vagy, ha rám néz, de mégse lát.
Aki felró minden hibát.
Aki vádol, ha nincs miért,
Ki meghallgat, de meg nem ért.

Jó lenne mindenkit szeretni.
Elfogadni más igazát.
Nem aratni, csak mindig vetni...

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
- szemem ki se nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre vér,
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Váci Mihály