Valamikor réges-régen, 30 évvel ezelõtt,- elsõ férjemmel- még amikor õrült fiatalok, lázadók és vakmerõk voltunk, akkor döntöttük el, hogy összekötjük az életünket.
Dacoltunk azokkal, akik nem fogadták kitörõ örömmel a hírt. A szemünket egymásra villantva csak nevettünk a haverok gúnyos, értetlen megjegyzésein, szüleink intelmein, és azt megfogadtuk, hogy igenis felépítjük a magunk kis, közös életét.
Most már tudom, hibáztunk.
Ifjúkori eszünkkel nem figyeltünk eléggé az alapozásra: hogy olyan erõs legyen, ami ellenáll majd a földrengésnek is.