Valamikor réges-régen, 30 évvel ezelőtt,- első férjemmel- még amikor őrült fiatalok, lázadók és vakmerők voltunk, akkor döntöttük el, hogy összekötjük az életünket.
Dacoltunk azokkal, akik nem fogadták kitörő örömmel a hírt. A szemünket egymásra villantva csak nevettünk a haverok gúnyos, értetlen megjegyzésein, szüleink intelmein, és azt megfogadtuk, hogy igenis felépítjük a magunk kis, közös életét.
Most már tudom, hibáztunk.
Ifjúkori eszünkkel nem figyeltünk eléggé az alapozásra: hogy olyan erős legyen, ami ellenáll majd a földrengésnek is. Nem gondoltunk arra sem, hogy olyan habarcsra van szükségünk, ami egy életen át összetart.
Aztán a ház körülöttünk időnként megroppant, de mi nem akartuk feladni. Valahogy mindig sikerült megtámogatnunk, aládúcolnunk a potyogó vakolatot. Aztán a falon egyre több és nagyobb lett a repedés. A kinti világ friss levegője néha vadul átsöpört a megszokás szobáin, és miközben mélyet lélegeztünk belőle, nem vettük észre, hogy bár az áporodott levegő egy időre kitisztult, de a metsző szél a falakon még nagyobbra rágta a hasadékokat.
A gerendákat lassan rágta a szú és az idő. Mi óvatosan kerülgettük őket, úgy tettünk, mintha szép, erős házunk lenne.
Aztán egyikőnk megbotlott. Aztán még egyszer.
... és mire feleszméltünk, a valaha szép házunknak már csak romhalmaza maradt.
Az együtt töltött 4 év végére megrogyott az alap, szétmállottak a falak, az ablakokon már csak szürke pókháló a függöny. Már nem lehetett újjáépíteni.
És bár azóta felnőttem, sok mindent megéltem, mégsem tudom, hogyan kellett volna.

Az elmúlt évtizedekben szinte alig találkoztunk. Közös gyermekünk felnevelésében sem segített nekem.

Miért írok pont most erről? Mert ma lennénk 30 éves házasok, ha együtt maradunk. Kíváncsi lennék, ő emlékszik e még rá, eszébe jut- e a 30 évvel ezelőtti eskütételünk.

Útravaló...

Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem gyermeki bánattal.
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.

És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj. . .

//V. Shoffstall//