Gyermekéveim nyarait gyakran töltöttem falun, nagyanyám rokonainál.

Mindig is szerettem a magas fűben, hanyatt fekve az eget bámulni, a felhőkben elképzelt alakokat keresni. Állatokat, arcokat, palotákat. A fűszálak olyan közel voltak, hatalmas erdővé nőttek körülöttem. Akkor volt a legszebb a rét, mikor a pipitér nyílott, az apró fehér virágtenger máig a régi gyerekkor illatait idézi fel.

Gyakran felbukkannak más illatok is. A napfényé, a poros legelőé, az akácvirágé, amit mi gyerekek akkor két pofára faltunk.

Na és a hajnali állathang orgia! Mikor a gulyás és a kondás végigjárta a falu utcáit. Minden udvarból csatlakozott a menethez egy-egy állat, akik valami különleges képességük folytán este pontosan tudták hol van az otthonuk. Az elégedetten röfögő disznók, és a tejtől duzzadó tőgyű tehenek valamennyien azonnal haza találtak

A lovaknak mindig friss víz kellett. Ám elég volt ha valaki csak belenyúlt a mohás vályúba, máris prüszkölve emelték ki bársonyos orrukat, és szemrehányóan néztek az emberre okos, barna szemükkel. Ilyenkor volt csak haddelhad, mert újra tele kellett húzni az itatót a nagyon mély kútból.

Kicsike zsákfalu valahol a világ végén, ahonnan már út sem vezetett sehová. Csak a legelőre, az erdőbe. A házakon túl az agyagfalba vájt pincesor után ott terpeszkedett maga a vadon.