Többször jártam már Erdélyben. Láttam az égig érő hegyeket, melyek csúcsát hó fedte. A hatalmas fenyőket, a virágpompában díszlő hegyoldalt, és láttam a juhászt nyájával, a szorgos és becsületes erdélyi öregapót szekéren, Leventét a székely parasztot, aki anekdotáival szórakoztatott minket a hosszú szekérúton a Hargitán, a sebes folyású folyókat,a völgyben elterülő falvakat,és a végtelenbe nyúló gyönyörű táj szépségét. Az első látogatásomkor, akkor ott megfogadtam, visszatérek, mert aki ezt egyszer látta, érezte, azt rabul ejtette Erdély.
Ahogy néztem a nyáját terelő juhászt, eszembe jutott Ábel, aki azért kelt át az óceánon, hogy megtudja mi célból is van e világon, azért, hogy valahol otthon legyen, és neki ez volt az otthona. A gyönyörű havasok, a sebes folyású patakok, ahová szíve visszavágyott...ahogy az enyém is.