Csoóri Sándor: Alig maradtunk egynéhányan Alig maradtunk egynéhányan,akik emlékszünk mégsaját nevünkres az első kútra,amelybe félelemmel belenéztünk.A fákon valahogy mindig volt virág,madár és felhő,a löszdombok oldalán nyári derű,s a temetőhegyen egy-egy összekaszabolt,régi király, aki elé a romtemplom köveialázatosan odahulltak.Néha a történelem fújt át csontjainkon,néha a böjti szél, de mi vak cipőinkbenott toporogtunk csak a sárban,s vártuk a legközelebbi órát:hátha a szerencsétlenségünkavat boldoggá minket.Volt, aki fényes nappal iségő gyertyával sietett elénk,és a fülünkbe azt susogta:halhatatlanok vagyunk,mint a földig lelógó harangkötél,hisz egyetlen rándításra ismegkondul tőlünk a föld s a mennyboltminden érce és minden porcelánja.Hol vagyunk már múltunktól, barátaim?Hol a földtől, a kutaktól, a mélyzöld levelektől?Lábunk nyomát épp most tapossák el az autók,és már táncolni is elfelejtettünk végleg!Már sírni is! Nézem megviselt templomainkat,mellettük is úgy rohanunk el reggel és este,mintha kihűlt, óriás teáskannák mellettrohannánk el a semmibe.

Válasz