Most, hogy egy kicsit befeléfordulós lett az életem, gondolataim gyakran elkalandoznak a régmúltba, egészen a gyermekkoromba. Mennyi minden a felszínre tör egy ilyen hangulatban.
Emlékek, melyeket lelkem kis fiókjaiba zárva őriztem, most egyre-másra megnyílnak, felidézve egy-egy boldog pillanatot életem kis szeletkéiből.
Jól esik ez az emlékezés, mert eltereli gondolataimat a valóságról, a jelen nem épp kellemes történéseiről.

Ahogy az előző gondolatmenetet leírtam,  

felidéződött bennem nagyapám rózsakertje....

Ősszel órákig figyeltem hogyan oltja egyiket a másikkal. Volt erre a célra egy érdekes buci fejű bicskája. Óvatosan levágott egy apró szemes hajtást az egyikről, majd kis metszést ejtett az ojtandó ágacskán, és a résbe helyezte az elsőt. Rafiával körbe tekerte, mintegy bepólyálta gondosan. Következő tavaszon pedig már meg is született valami új, valami gyönyörű.
Télen a rózsák is aludni mentek. Ívben lehajtott fejüket a földbe temették, gondosan betakargatták. Tavasszal szabadultak bölcsőjükből, a fagyok után. Korán virágzott valamennyi, nagy, illatos virágokat hoztak. A keresztezés folytán pedig különlegesekké váltak. Akadt babarózsaszín, halovány lila, mélyvörös, csaknem fekete, bódító illatú, bársony szirmú, narancsszínű vörös csíkokkal, sárga cirmos, de még hófehér is.
És, ha behunyom a szemem, és erősen rájuk gondolok, még mindíg itt érzem az orromban csodás illatukat.