Mi nők korán megtanulunk a látszatnak élni. Már kicsi lányként frizurákat fésültetünk, szép ruhákért fáj a szívünk, tiniként ez kifejezettebbé válik. Először csak némi szemceruza, majd alapozó, rúzs, szempillaspirál, némi parfüm.

Már nem jó a tavalyi kollekció, új ruhák, cipők, frizurák, smink bűvöletében élünk. Érdekes módon, mindenki azt hiszi, tudja hogyan lehetne szép a nő.

Állunk a tükör előtt és új ruháról, fodrászról, szoláriumról, aerobikról,álmodunk. Időnként még a plasztikai sebész rémképe is felmerül, mint lehetséges alternatíva, a szép nő forrása.

Aztán, amikor tovatűnnek az álomképek, amelyekben szupermodellek, filmsztárok, de legalábbis bombázók voltunk, akkor azt hisszük, ilyen külsővel senkinek sem kellünk. Értéktelenek és boldogtalanok vagyunk.

Pedig az elménk tudja, mi a probléma. A probléma az ítélkezés. Pálcát törünk önmagunk felett és ugyanezt teszi a társadalom is. Az elénk állított kép szerint a nőnek szépnek, tökéletesnek kell lennie, és ha egy kis hibája van, akkor pálcát kell törni felette.

Újabb és újabb sebeket kapunk, amik nagyon könnyen fertőződnek. Pedig csupán azért látunk csúnyának bizonyos dolgokat, mert valaki belénk nevelte, hogy mi az elgogadott szépség, mi az elfogadott jóság és mi számít rossznak.

Pedig a szépség csupán értékrend kérdése. Minden ember szép, és két szépség között legfeljebb az a különbség, hogy mindenki mást tart szépnek. Az aztán nagyon ritkán jut eszünkbe, hogy az igazi szépség nem a külsőségekben van. Az igazi szépség belülről fakad.

Ha elégedett vagyok magammal, elfogadom a testem olyannak, amilyen, akkor kívül is szebbé válok. Legalábbis azt hiszem.