Új fészket épített a szirti sas,
S a sziklabércen büszkén nézett szét,
S így szólt: " Milyen hatalmas vagyok,
Erős e fészek, jó munkát dícsér!"

S míg büszke szívvel a völgybe letekint
Ott lát egy kicsi, vézna verebet,
Amint ugyancsak fészkét rakja fel
Kis szalmaszállal vékony csőrivel.

A kis veréb is, amint feltekint
Meglátja őt és eképp gondolkodik:
"Nehéz a szalmaszál, a föld röge
Jól megragadta, mint gyökér a fát,

Megkérem őt, talán segít nekem;
Mivel, mi nekem estig eltart
Elvégzi ő egyetlen perc alatt
S előbb lesz készen kicsiny otthonom."

A úgy is tett, mire a sas így felelt:
"Nagyon szívesen segítek neked,
De szalmaszálat én nem hordozok,
Mert mit szólnak majd az emberek?!

Majd hordok én erős faágakat,
Melyből szebb és nagyobb is lehet
A fészek, melyet építeni fogsz,
Hiszen időd, az bőven van elég."

A kisveréb nem merte mondani
Nehéz neki a rettentő faág,
Nem is akar ő feltűnő, nagyot,
Verébként csak mi megfelel neki.

Hordozta hát a nehéz ágakat,
Mit a sas neki jószívvel hozott,
Míg egyszer aztán össze nem rogyott,
Kis verébszíve egy utolsót dobogott.

Tanulság ebből mindannyiunk előtt:
Csak annyi terhet hordjál válladon
Mit könnyen megbír verébalkatod,
Nem haladja meg maradék erőd!