37 éve, 72 éves korában távozott el közülünk az én drága nagymamám. Anyám helyett anyám volt, a szülő, a barátnő, a lelki társ. Titkaimat bölcs megértéssel fogadta magába, és még bölcsebb tanácsaival segített át gyermeki életem problémáin.
16 éves kamasz lány voltam, amikor meghalt. Akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy mutassa a helyes utat a felnőtt élet küszöbén.
Fájdalmas hiány van még mindig bennem. Annyira boldog ,,unokakorom" volt. Érzem a dunyha illatát és csodálom türelmét, mikor a gondosan bevetett magas ágyneműhegyet végre egyenesre elsimította, én pedig hatalmasat ugrottam bele. Soha nem volt mérges, kezdte előröl. Pedig az az ágyazás nem olyan volt mint ma, hogy csak rádobom az ágytakarót, és kész. Semmi nem lehet már olyan soha többé, és ez fáj, ezt nem lehet feldolgozni.
Nem látom már soha, nem ölelhetem át, nem szaladhatok felé, hogy ,,Szia Mama!"
A lekváros kenyér soha többé nem lesz olyan ízű, soha többé nem lesznek bennem olyan érzések, olyan illatok, olyan ízek, olyan Mamásak. Hálás vagyok még az emlékekért is Neki, és tudom, hogy köze van ahhoz, ahogy éltem az életem, és élem a mai napig is.
Halála döbbentette rá anyámat, hogy van egy nagy lánya, engem pedig arra, hogy van egy "igazi" anyám is. Sajnos addigra már akkora volt az érzelmi szakadék kettőnk között, hogy a mai napig sem tudjuk ezt áthidalni teljes egészében. Pedig én mindent megtettem, és teszek  ennek érdekében, csak, hogy Ő nem mindig vette, veszi észre ebbéli igyekezetemet. Sajnálom, hogy sosem alakulhatott ki közöttünk olyan viszony, mint köztem és a lányom között van, amit mi úgy hívunk: "a borsó meg a héja".
Találtam egy szép verset, hogy ki a szerzője, nem tudom, de ez elmond minden érzésemet, amit nagymamám iránt érzek még a mai napig is.

Szemüveg, óra, barnult képkeret,
apró kacatok, néhány papírszelet
hevernek szerteszét az asztalon
s a széken pár ruhadarab
'mi újnak látszik, de több szakadt.
Szent emlékek mind nekem
anyám anyjáé voltak,
kit nagyon szerettem,
ő volt életem...

Erős volt, hatalmas és kemény
ilyennek láttam én, gyerek
hangja édes-szelíd
s mit mondott: bölcs költemény

Példakép, kit követni kell
akartam én is szívvel-lelkemmel
forrás, étek, ki táplált engem, s másokat
gyengéd kezek, szilárd gondolat

Majd elment, hol jobb lett neki
ki ismerte, mind' könnyezi,
de nekem fáj - túl a könnyeken,
mert azóta más lett életem.

Hibát halmoztam hibára fel,
híttam Őt: "Jer, Mama, jer közel!
szükségem van Rád,
sok mindenben kell döntenem,
s egyedül nem megy
nincs, ki fogja két kezem..."

Az élet dobált ide s oda
volt puhán-édes, volt mostoha
jártam lent s lejjebb
majd fent a napsütésben is
de nem találtam olyat, mint Te, Mamám
ki vezet türelmesen
s az Élet helyett Élni tanít.

Visszatértem Hozzád,
Ki egyetlen s örök
újra kérlek,
hallgass meg és vezess,
mert szívem még mindig nyugtalan
s lelkem szüntelen keres.
Mondd, merre induljak el
mondd, a cél távol-e
vagy közel?...
Mondd, helyes-e a cél
helyes-e, hogy szívem remél?

Mondj el mindent,
mert Te jobban tudod
a szép világban, a Kapun túl
minden jó, minden ragyog
onnan látsz engem
s mindenki mást
mondd: ki szívemben él
ki szintén remél,
várhat-e bíztatást?...

S ha nem szólsz semmit,
szívem akkor is szeret,
hallgatásod elfogadom...
Néha majd leülök az asztal mellé,
odébb teszek néhány holmit,
mi a Tied volt hajdan
s halkan könnyezek.

A 109 éves "anyám" emlékére égnek ezekben a napokban itthon a gyertyák, és mint minden évben, most is felhúzom ébresztőóráját, s hallgatom, hogyan csörög. Csörgése vissza-vissza hozza a szép emlékeket.

Most 5 szál gyertyát gyújtok, egyet apuért, négyet pedig a nagyszüleim emlékére. Emléküket szívemben örökké megőrzöm.