Nehéz a vércsepp  éjszakája,

Ott, hol valaki árulni készül,
Még ma is felsír a bűn- múlt
Uram, ne ródd fel nekünk vétkül.

Mennyiszer voltam Pilátusod
Te rám néztél, s én reszkettem,
Megmosva farizeusi kezeimet
Amit tettem, azt- megtettem!

Láttam ütésekkel megtelt arcodat
Rajta évezredek gonosz nyoma,
Bujdosnék, én a te pofozód is
De nem tudom, merre, és hova!

Belőlem kialudt a szeretet fénye
Töviskoronát adtak az én kezembe,
S én ifjúságom minden tévedésével
Tettem rá, szitokvert Szent fejedre!

Az ember lelke, egy finom hegedű.
Belőle csendül ki a bú és a derű.
Attól függ melyik mester játszik rajta,
A hang is, csak olyan kétféle fajta.

Ha Jézus a Nagy Mester veszi a kezébe,
Isteni keze bele nyúl a közepébe.
Gyönyörű szép nemes hangok áradnak ki,
De csak oly lelkéből, aki enged neki.

Ha a húr laza, úgy megfeszíti Ő,
Próbákat ad rá a jó Teremtő!
Azért, hogy feszesen, jól szóljon a húr,
Egy célt szolgáljon mely szent: Isten az Úr!

Szép szólamok e nemes cél érdekében,
Megmentőként hassanak mások lelkében.

Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,

így maradjak meg neked.

Ha csillogóra váltom a szemedet,

így maradjak meg neked.

Ha kezed kezemben megremeg,

így maradjak meg neked.

Ha én melletted állok félve meg,

így maradjak meg neked.

Ha szeretnék együtt félni veled,

így maradjak meg neked.

Ha vagyok én neked a szeretet,

így maradjak meg neked.

Ha velem a szép még szebbé lehet,

így maradjak meg neked.

Ha te szépnek látod a lelkemet,

így maradjak meg neked.

Az öreg kút csendesen adja vizét...
- így telik minden napja.
Áldott élet ez! - fontolgatom;
csak adni, adni minden napon.

Ilyen kúttá kellene lennem!
Csak adni teljes életemben!
Csak adni? Terhet is jelenthet.
Jó kút, nem érzed ezt a terhet,?

Belenézek..., tükre rám ragyog;
'Hiszen a forrás nem én vagyok
Árad belém,! Csak tovább adom
frissen, vidáman és szabadon.

Hadd éljek ilyen kút életet!
Osszak áldást és szeretetet!
Nem az enyém.

Elhagyatva

Hogyha élted útján elhagyott mindenki,
hogyha könnyeidet nem törli le senki,
hogyha már nincs társad ezen a világon,
hogyha már nincs olyan, aki melléd álljon,
hogyha már úgy érzed, mindent elvesztettél,
eltűnt minden célod, amit úgy kerestél.
Hogyha már nincs ami, mosolyra fakasszon,
hogyha nem találod, ami nyugtot adjon,
s lelkednek nincs csendje, csak nagy zűr zavarja,
arcod a fájdalom éles könnye marja.

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem?
Reszketni, remegni AZ Olajfa-kertben?
Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel?
Szemben a Halállal, szemben a közönnyel?

Adnád-e kezedet szorító kötélnek?
Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek?
Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben?
Az ostorozásnál eltakarnál engem?

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek?
Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet?
Roskadva, remegve, föl, egész a célig?
Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik?

Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek … , ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyöruséges és szörnyu szemek,
Oly ismerosek, s oly idegenek …
Ez az ács-muhely … ezek a forgácsok …
Mit tehettem érte?

Cserniczky Gábor

(Reviczky Gyula)

Állok merengve, hosszan, áhitattal:
Ez ő! Ilyen volt! Igy képzeltem én;
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arczát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanúl:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanúl.

Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,
S világrendünk hány bús kérdőjelét!
A két kezet, mely áld, kötözve látom,
Hallom a csőcselek »feszítsd meg«-ét.

Wass Albert

Március

Ma jött az első vad tavaszi szél

szőkén lobogva és bomlott-merészen,

pirosan, mint egy korai virág.

Összezörögtek a fekete fák:

megannyi sok titok tudója,

rejtelmesen és titkolódzva  súgtak…

Egy rügy kidugta kíváncsi fejét,

rózsaszínné mosolyodott egy felhő,

valahol egy cinke

hangolni kezdett egy új zenét:

„Tavasz! Tavasz! Tavasz!”

Este volt, és olyan volt az erdő,

mint egy iskolából szabadult kamasz.

Reng a Föld /Zara Mihály/

Szegények

gazdagok

vigyázzatok
éberek
legyetek
élet
és halál
között
tűzben
vízben

szélben
reng a föld
és forog
forgó gyomrából
hányja a tüzet
égnek az erdők
omlanak a házak
reped a kéreg
elindul az ár
százezrek pusztulnak
felgyorsult az idő
megnőtt a tudás
forrong a világ
az ember oltaná
de gyújtja a tüzet
lángol a lélek
szikráznak a szemek
súrlódik minden
ima káromlás
veri az eget
nincsen békesség
kevés a  szeretet

földnek őrizői
éberek legyetek
amíg megérkezik
ki mindent újjá tesz...

Neved: Magyarország

Magyarország - neved
vérükkel írták Európa arcára
méhedben nyugvó hőseid.
Végtelen zöld mezőid,
kéklő folyóid látványa
véremet lükteti.

Magyarország - neved
senki nem ejti helyesen,
csak egy maroknyi ember,
kiket a világgal szemben
is ádázul védesz
megviselt szíveden.

Konok, kemény néped
érted halni nem rest,
így volt ez minden időben,
s őszintén remélem,
mert nem tévedhetek,
hogy így lesz mindörökre.

Jobb dolga nem lévén,
e nép marja egymást szüntelen,
ám minden keservet feledve
teszi ellenfele kezébe kezét,
s vérét adja, életét,
ha látja, hogy Te vagy a tét.

Te vagy a Fészek,
Puha vagy, édes és meleg.
S én oly keveset gondolok veled,
És oly sokszor máshova nézek,
És megvetem a régi fészket,
A régi meleget
És a régi egyformaságot.
Szédülő fejem vándorolni késztet,
Keresni más vidékeket,
Szivárványszínűbb új világot
És ismeretlen fészket

És elmegyek, örök elégedetlen,
Hazátlan bujdosó gyanánt,
És sose tudom, mért sírós a kedvem,
És nem tudom, mi bánt
És szállok, szállok messze földeken,
Szüntelenül és pihenéstelen,
És egy sajgó vágy egész életem:
A régi Fészek melegére.

És te vagy az Anyamadár,
És én vagyok pelyhes fiókád,
A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
Aki mindig máshova vágyik,
Akit hív minden félhomály.
És botorul és elbízottan
Kiszállok bizakodva, bátran
Nap-nap után.

Reményik Sándor - MAGYAR KARÁCSONY, (1920 - 1923)

Arról a Szent Magyar földről,
melyet tőlünk elraboltak,
amelyet most gyáva rablók,
gaz árulók bitorolnak.
Valaki egy fenyőfácskát,
hozott nekem karácsonyra
ahol az én bölcsőm ringott,
onnan hozta, onnan hozta.
Elvágták a gyökerétől
és bedugták egy favázába,
az eleven gyökér helyett,
ez a faváz lett a lába.
De sok földönfutó Magyar,
osztozik e szörnyű sorsban,
akit csonkán elüldöztek,
koldus-mankón járnak mostan.
Az én gyökerem is ott van,
ahol azé a kis fáé,
ott van-ezer éve-van ott,
ősapámé, ősanyámé.
Szinte hallom, hogy mit suttog,
nekem az a csonka fácska,
s panaszára mit felelget,
sajgó szívem dobbanása.
S, amint ráhull egyre könnyem,
a kis fenyő meg-meg rezzen,
s hirtelen egy szörnyû erőt,
érzek meg a két kezemben.
A szeretet Szent ünnepén,
lángba borul imádságom,
verd meg Isten, azt ki oka,
hogy ilyen a Szent karácsony.

Ég polgárai, halljatok
és figyeljetek, angyalok!
Én kérlek, ki e bánatok
völgyében számüzött vagyok.

Ti örök örömök között,
én pedig szegény számüzött;
ebből kell megbecsülnötök:
csoda-e hogyha így nyögök?

Sokáig élni idelenn
s Krisztust nem látni sohasem:
fáj a léleknek végtelen,
kit Érte lankaszt szerelem.

S mint délben aggódó ara:
kérdi mátkája hol marad,
kihez misztikus szín alatt
e távolból is hű maradt?

Hit, remény, s tiszta szeretet
kérdik Jézust, hová siet?

Krisztus születésére

Ádventi harangszó

Selymes harangszó öleli a tájat,
sok-évezredet keltő, lágy zene,
a lelkeken át ringatózva árad,
s dallama már az Öröm éneke.

Fent: homályból kibomló, tiszta tenger.
Dércsipkés fák alatt térdel a csend.
A halk szélben fenyők illata lebben,
s Pusztában Kiáltó hangja zeng.

A Szeretet jön! Mérhetetlen évek
messzeségéből a világba lép.
Redőtlen úton közeleg az Élet,
s zengő sugárral meghasad az ég.

Balássy László

Nekem nagy ünnep a karácsony,
a megváltás nagy művét látom.
Lelki szemmel nézem a gyermeket,
Kit fent imádtak angyalseregek.

Ki egyedül volt

méltó földön, s mennyen,
hogy Istentől egy könyvet átvegyen,
és feltörje a titkos pecséteket,
melyre más még rá sem nézhetett.

Titkok könyve, titkok pecsétje.
A vének leborultak Előtte,
imádták és új éneket mondtak. 
Hitszemmel látom az angyalokat,
ahogy kisérik a megnyílt égig.
Milyen súlyos fájdalom futott végig.

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.

Áldott jó Istenem!

Megköszönöm Neked azt a nagy kegyelmet,
azt a szeretetet, amivel tartottad kicsiny életemet.

Őszbe fordult az év, hullnak a virágok.
Hervadnak a szívemben  a megálmodott álmok.

Vágyakat söpörget  bennem az őszi szél,
szétszórja, elfújja: a vágy csak ennyit ér.

Ami mögöttem van, hadd legyen kár, szemét,
Ami előttem van: legyen minden Tiéd!

Kegyelmed boruljon utam hajlatára,
a nappalaimra és az éjszakámra.

Havas téli napon melegítsen Igéd,
a téli csend bennem bontsa ki szépségét.

Nekem azt mondták egykoron,
Légy mindig igaz, és hazafi,
S legyen megbocsátó a szavad,
Ha támad sok, igaztalan atyafi!

Szívem legyen gyermeki,
Mosolyom örök, és álmodó,
Melyben a múlt, jelen, és jövő,
Mindig, de mindig látható!

Nekem azt mondták egykoron,
Ha az élet császára akarsz lenni,
Ne ismerj soha, de soha irgalmat,
Az ilyet csak a gyengék szokták tenni!

Téged se kímél soha senki,
Eltaposnak mint egy férget,
A világ szemébe csak ennyi,
Ennyi a te megírt örök léted!

Mikor este a gyertyák csendben égnek,
az angyalok hárfáikon halkan zenélnek,
egy árva arcocska az ablakhoz simul,
s néhány könnycsepp szomorún kicsordul...

Ha szíveddel nem érzel, nem hallasz, nem látsz,
ha megállni nem tudsz, most is rohansz tovább,
nem láthatod meg a csillogó szemű gyermeket,
s nem érezheted az ablak mögötti szeretetet...

Az ünnepet sokan búsan élik meg,
fájdalmat éreznek, testük szorongón remeg,
gondolj Rájuk néhány szerető pillanatban,
s öleld meg lelküket nagy-nagy magányukban...

Ma  szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam.
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.

Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
" Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted - e?

Csalogány szállt le az  égből
csapongó csöppke hírnök ő!
Ágról ágra csetlik-botlik
szinte nyugtot nem talál.

Csipkebokron helyet nem lel,
a nyírfa ága hiába vár,
az orgona is legyint csak rá,
a rózsafa bokra az ő otthona már!

Ám a tüske szívét döfte...
Mélyéről fojtó dal, mint a vére...
folyt csak folyt csőrén át a földre.
Míg a színtócsa a rózsákat elérte...

Száz meg száz vér pöttye szerte -
a millió rózsába szőtt költemény lett;
hol szeretetünk égi fénye fürdött
szent küldetése illattengerében!

Az aggodalom olyan, mint a hintaszék
Csak indulsz, de az út végére sosem érsz
S míg a hintaszékben legalább tiéd a nyugalom
Addig békéd elvész, szorítja az aggodalom

Hiába félted a gyermeked, hogy rossz útra lép
Nem aggodalmad óvja az útkereszteződést
Remegő kézzel engeded el az útrakelőt
Pedig nem a félelmed mi megvédi őt

Aggódva nézed a viharfelhőket
Pedig az nem védi meg óvó tetődet
Hiába kerülöd így az ördög tüzét
Az aggodalom nem olt, csak belűről tép

Az aggodalom szilánkjai összerakódnak
A ma terhével egységet alkotnak
S kész lesz egy olyan hatalmas teher
Amelyet szíved már nem bírhat el

Nem tudod mit hoz a jövő, mi az, mit kapsz
Hisz emberi léted erre nem adhat választ
S ha aggódsz, mert azt féled, rossz lesz élted
Csak azért lehet, mert kevés a hited

Legyen előtted Péter példája
Az aggodalom őt is megtalálta
Amint a vízen hitét kezdte feledni
Tanító példaként elkezdett süllyedni

Isten igéje válaszol neked
Megnyugtat téged, ha hűen figyeled
Azt mondja ne aggódj a holnapért
A holnap majd aggódik magáért

Az égi madarak sem vetnek, aratnak
Mégis az Úr kegyelmében laknak
A mezei liliomok sem varrnak ruhákat
Az Úr akaratából mégis pompáznak

Ne akarj már akkor átkelni a hídon
Amikor még nem is tudsz a folyóról
S ha már látod a folyót, akkor se félj
Isten szárnyakat adna, ha leesnél

Hited legyen ernyő, de ne te döntsd el
Hogy esőtől vagy naptól védjen
Isten teremtette az esőt és a napot
Áldásként adja neked mit alkotott

Életünk minden holnapja előbb Istennel találkozik
Tudd, hogy az Úr szeret téged, ne aggódjon a szív
Hidd, hogy az utadat mindig a béke vigyázza
Melyen a pásztor elöl megy, s a bárányok utána.

Wass Albert - Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.

Egy öreg indián dala

Nem érdekel miből élsz.

Azt akarom tudni, mire vágysz és

És hogy szembe mersz-e nézni vágyaiddal.

Nem érdekel hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,

hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért,

és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók keringenek holdad körül.

Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját,

hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai,

hogy összezsugorodtál és bezárkóztál e a félelemtől,

hogy érhet-e még fájdalom.

Imádság nagy szükség idején

Királyok 2. könyve 4,38-41

Add meg, ó Uram, hogy kiálljam a próbát,
a szenvedést elhordozzam,
a várakozásban türelmes legyek,
a betegségben a bátorságom ne veszítsem el,
az egyedüllétben ne legyek keserűvé,
a szükségben a reményt soha ne adjam fel.
Te változtasd a rosszat jóvá,
a szomorúságot örömmé,
a sírást nevetéssé,
a hanyatló bátorságot új reménnyé,
a csalódást hitté.
Így az emberek megláthatják,
hogy én a Te gyermeked vagyok,
Te pedig az én Atyám vagy.

Élned kell, hogy tanulj a hibádból,
Megtudd ki támogat és ki vádol.
Hogy érezz a szíveddel gyűlölj, vagy szeress,
Hogy ellenséget láss, hogy szereteteket temess.
Az élet útja rögös, vigyázz ne tévedj el!
Ha százszor elbuksz is, élned kell!
Élned kell, hogy szenvedj, hogy hullasd könnyedet
Még csak nem is érted miért, hiába lapozol könyveket
El kell buknod, csak hogy újra felállj ismét
Hogy megmutasd, a meleg szív is mindent kivéd.
Jeges kéz markolja szíved, de ha nem is hiszed el,
Ki kell bírnod és élned kell!

Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én istenem hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem és ajkam dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

Szeresd, vigyázz rá istenem, atyám,
El ne vesszen a sötét éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.

Wass Albert: A magyar nemzet hét parancsolata

Az Úristen kegyelméből nincsen veszedelem a megmaradás lehetősége nélkül. Ha fölismerjük a veszedelmet, és él bennünk az akarat, hogy segítsünk magunkon, az Úr is velünk lesz! S ha már egyebet vénségemnél fogva nem is tehetek: szavakba foglalhatom a törvényt, mely részben minden nemzetre egyformán vonatkozik, de különösképpen a magyarra. És elnevezhetem ezt a törvényt a magyar nemzet hét parancsolatának:

1.

Ahogy a holdsugár világít az éjben,
Úgy ragyog a szeretet az ember szívében.
Ez a fény vagy bennem,
Barátságod csillaga csillog a lelkemben.
Szereteted melenget, mint puha takaró,
Tévelygéseimben Te vagy útmutató.
Fájó sebeimre, mit mások feltéptek,
Hűs kezed simogatása hozza meg az enyhet.
Sóhajaim elcsitítod, könnyem felszárítod,
Bánatos arcomra is mosolyt csal mosolyod.
Köszönöm, hogy barátom vagy
Segítőm, ha baj van,
Hagyd, hogy fényem, - mit te gyújtottál,
Áldásként rád szórjam...

Ha kisbabád vagyok – érints meg!
Szükségem van az érintésedre, úgy ahogyan talán sosem képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretetet ad.

Ha gyermeked vagyok – érints meg!
Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.
Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.
Jóéjtpuszid édes álmokat hoz.
Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.

Világ Győzedelmes Királynéja, Édesanyánk kegyes Szűz!

Kész már az ékes koszorú, Mit néped fejedre tűz.

Árva nemzet fonta néked, Kívüled nincs támasza.

Zárd be védő karjaidba Nagyhatalmú Szűzanya.

Öröm kevés jutott nékünk, Keserű a kenyerünk.

Fájó panasz, kínzó sóhaj, Bús gyötrelmes életünk.

Örvendező Szűz Mária, Mosolyt küldjél mireánk,

Oszlik az éj, hajnal hasad, Fényben úszik szép hazánk.

Fiad keresztje tövében Vért hullattál könnyezve.

Bús fájdalom a lelkedet, Szíved hét tőr vérezte.

Ó fájdalmas Szűz Mária, Vérző szíved harmata

Hulljon a kereszt tövére A veled síró magyarra.

Köszönjük Tenéked, Istenünk, hogy élünk!
Hogy annyi vész után Te vagy menedékünk.
Nem is lehet nagyobb boldogságunk nekünk,
Minthogy velünk járva vigyázod életünk.

Milyen nagy kegyelem, hogy ily jó vagy hozzánk,
Hogy a baj idején felénk fordul orcád.
Megadod áldásod, a napi kenyerünk,
Megáldod a munkás, kérges két tenyerünk...

Megáldod a vetést, hogy nőjön kalászba.
Benned veti hitét az özvegy és árva.
Benned hisz a szegény, megalázva magát,
Néked ragyogtatja az éj sok csillagát.

Boldogan mondjuk el és dicsérünk Téged:
Nyugodt az életünk, Lelked megbékéltet.
Miért is csüggednénk, inkább hálát adunk
Hisz Véled a rossztól csak megszabadulunk.

Nem jöhet oly veszély, hogy ne segíts rajtunk,
Ne is maradjon hát soha néma ajkunk.
Hirdessük szerteszét: csodás, szent reménység,
Hogyha Benned hiszünk, eloszlik a kétség.

Csak a hit marad meg s a szeretet éltet,
Mely nélkül sohasem láthatunk meg Téged.
Köszönjük, ó, Urunk, hogy reánk gondolva
Eljuttatsz egykoron dicső országodba!

Fel, fel ti boldogok, akik hisztek Benne!
Ne legyen közöttünk, ki hálás ne lenne!
Mert irgalma örök, megtartása csodás,
Zengjük mindnyájan ma a hála himnuszát!

Fáj, hogy nem szólhatok.
Bár mondtam volna ezernyi szép gondolatot,
Mégis itt ülök szavaim börtönébe zárva,
Süket csendet hallgatok.

Fáj, mert adni vágytam,
Helyette most én kapok.
Mégsem bánom már, hogy így lett,
Hisz oly gyakran hiába szólalok.

Mert az igaz fohász nem az ajkakon,
Benn a szívben fakad.
Nem száll tova szavakon,
Örökre bensőm kincse marad.

Szállni tanul a lelkem,
Szólni a szám,
Közben a csend néma szárnyain
Az Úrhoz talál imám

Nem a csodákért és víziókért kérlek Téged, Uram,
hanem a hétköznapok erejéért.
Taníts engem a kis lépések művészetére.

Tégy engem leleményessé és találékonnyá,
hogy a mindennapok sokféleségében
időben megőrizhessem azokat az ismereteket
és tapasztalatokat, amelyekért megszenvedtem.

Tégy engem ügyessé a jó időbeosztásban.
Ajándékozz nekem finom érzéket ahhoz,
hogy felismerjem, mi első és mi másodrangú.

Adj nekem erőt a fegyelemhez és mértékhez,
hogy ne csak úgy átcsússzak az életen,
hanem hogy a napokat okosan beosszam,
figyelve a váratlan örömökre és csúcspontokra,
és legalább arra, hogy újra időt találjak
egy kulturális kikapcsolódásra.

Engedd felismernem, hogy az álmok
nem segítenek át sem múlton, sem jövőn.
Segíts hozzá, hogy a következőket
a lehető legjobban tegyem meg,
és a mostani órát legfontosabbként ismerjem fel.

Óvj meg attól a naiv hittől,
hogy az életben mindennek simán kell mennie.
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel,
hogy a nehézségek, a csapások, a sikertelenségek
és a visszaesések magától értetődő ráadásai az életnek,
amik által növekszünk és érünk.

(Antoine de Saint-Exupéry)

Ha a világból semmit sem értesz,
hogy mikor, kegyetlen vagy jó.
És nem tudod elmondani a bajod senkinek...
Keress fel engem és mondd el nekem hisz...

Ha szíved már megterhelt lett a gondoktól,
És ha már segítségre szorulsz,
és magadtól nem boldogulsz.
Keress fel engem, én segítséget nyújthatok, hisz...

Ha nagyon vagy kicsit is fáj már az élet,
És a félelem teljesen erőt vett rajtad,
Nem kell félned, mert az megölheti lényed...
Keress fel engem, mert én megvédelek téged, hisz...

Ha úgy érzed, nem szeret már senki,
És ha úgy érzed egyedül vagy,
Ha már nem vesznek észre...
Keress fel engem, és akkor nem leszel magányos...
Keress fel engem hisz én igaz barát vagyok és
Szeretlek Téged.

" Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
Ne félj: fogd a kezemet;

Gyermeknek is: Mily szép rege.
Bölcsnek: Rejtelmek tengere!
Fal, s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.

A bizalom nem csak egy szó,
Mit kimondani is nehéz,
A bizalom egy törékeny kincs,
Mi nagyon könnyen odavész.
A bizalom egy hosszú út,
Melyen mi is végigmegyünk,
S, hogy nehéz lesz-e járni rajta
Attól is függ, mi mit teszünk.
A bizalom a legnagyobb díj
Mit másoktól kaphatunk,
S bizony e ritka kincsért sokszor
Nagy árat adunk.
A bizalom az egyetlen út
Egy másik ember szívébe,
S csak akkor tudjuk mennyit ér
Ha már mindennek vége.
A bizalom egy fájdalmas érzés
Mert bízni csak szeretve tudunk,
S e szeretetben a legszebb az
Ha a másiktól bizalmat kapunk..

Hogyha én lennék a fény a bánatok útján,
Mindig felvillantanék egy kicsi reményt,
Mindig arra indulnék, ahol épp várnak,
Mindig megvigasztalnám a sok szegényt.

Hogyha én lennék a fény a sötétség mellett,
Mindig megmutatnám azt, hogy merre az út,
Mindig világítanék, hogy mindenki lásson,
Mindig felvidítanám a szomorút.

Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.

Hogyha én lennék a fény, csak délelőtt volna,
Mindig elmulasztanám a többi időt.
Hogyha én lennék a fény, a sok virág nyílna,
Lassan elfeledtetném, mi volt azelőtt.

Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.

Kérdezem a kék hegyektől:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem a tengerektől,
De válasz nélkül maradok én.

Kérdezem a messzeségtől:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az emberektől,
De válasz nélkül maradok én.

Istennel egyedül

A munkától fáradt két kezed
Amikor már este megpihen,
Amikor már lassan megtisztul
A világ zajától a lelked,
A szíved is egyre csendesül,
Maradj az Istennel egyedül!

Ha földi kísértés vesz körül,
És érzed, gyenge vagy megállni,
Szívedből szeretnéd a sátánt,
A vétket örökre kizárni,
S a lelked a bűntől menekül:
Maradj az Istennel egyedül!

Ha nehéz a kereszt, mit hordasz,
Ha nincs már erőd, és nincs hited,
Ha csordultig tele bánattal
És keserűséggel a szíved,
S az élet terhe rád nehezül:
Maradj az Istennel egyedül!

Vigyázz!

Ne keress földön rangot hírnevet,
Ne keress pénzben örök örömet
Ne vesd bizalmad múló dolgokba,
Ne építs palotát a homokra.

Mert jön a vihar jön a végveszély,
Amit szereztél, elhordja a szél.
Egyedül maradsz segítség nélkül,
Szívedre a keserv, a bánat ül.

S ha az ítélőbíró meg jelen hogy fölötted ítéletet tegyen,
Az ítélő előtt remegve állsz,de kegyelmet,
Akkor már nem találsz.

Vigyázz!

Szerezz a földön lelki kincseket,
Jézusban keress örök örömet
Utad mennybe legyen irányítva
Építs hittel az örök kősziklára
Jézus legyen örök eszményképed
Akkor a végső nap bátran jöhet.

Elpihen a természet,
Szendereg a világ.
Az éjbe leheli illatát a virág.
A fény is pihenni tér,
Csak lelkünkben pislákol a fénye,
Angyalszárnyak suhannak az éj sötétjébe.
Fényével betakar az ezüst holdvilág,
Így kívánok néked szép estét,
Jó éjszakát!

Nézlek, nézlek Plémadonna, aki itt állsz egyedül.

Keresztútra cövekelve, hol a szélvész hegedül.

Két karodban opdafestve kis bambinód szendereg,

Hófehér gyolcs pelenkában, édes tiszta álmodásban

Az örök szent kisgyermek.

Ó te szegény Plémadonna, te csak állsz itt mereven,

S azt hiszed, hogy ez a gyermek itt szunnyad a melleden.

Az idő szállt észrevétlen, és a gyermek vele száll.

Üres fészek már a kebled, álomkép, amit melenget,

A lakója messze már.

Istenem, én nem tudok remény nélkül élni.

Ha azt vallanám:  nem lesz jobb  semmi,

nem fejlődik semmi, hogyan szerethetnék?

Ha azt vallanám:  én magam merev,

fejlődésképtelen vagyok, hogyan élhetnék ?

Ha azt vallanám:  Te csak a megmagyarázhatatlan

dolgok gyűjtőneve  vagy, hogyan hihetnék?

Istenem, talán van aki tud csak önmagáért,

csak napról  napra, remény nélkül élni.

Én nem tudok. 

Kérem hát  Tőled a  remény erényét.

Hogy mindig újra kezdjem, hogy tudjak

egy lehetőséget magamnak,

Isten népének, az emberiségnek.

Istenem !

Teremtő tervedben,

a nagy mindenségben,-

picinyke pont vagyok,

egy szikra a fényben !

Mégis gondod van rám,

szeretsz, mint gyermeked,

s várod, hogy magamat

önként adjam Neked !

Kié másé lehetnék ?-

ki boldogíthatna ?-

Elég, ha rám ragyog,

kegyelmed sugara !

Tied vagyok Uram,

Tied is maradok !

Teljesüljön bennem,

terved, akaratod !

A földbe tremetve,

elrejtve, feledve,

aprócska búzaszem

csodára vár csendbe'.-

Titkos varázserő,

életet teremtő

hatalom van benne,

"Isten örök terve."

Meghalt a régi szem,

és egy új égiszen

csírázva föltámad

s aranyló kalászt hajt.

Istenem !

Én is búzaszemed,

csöppnyi csírád vagyok !

Ki fény után vágyik,

azt Te el nem hagyod !

Hiszem, hogy megérlel

kegyelmed  sugára,

s kalászba szökkenek

égi aratásra !

Hadd mondom el, mit némán énekeltem

a szívem mélyén szótlan, boldogan,

hogy magam már régen Neked adtam

s hiszek Tebenned, Istenem, Uram !

Hadd mondom el, hogy csak Te vagy valóság,

szilárdan állsz idő és tér fölött.

Neked hódolnak mélység és magasság,

a Te hatalmad időtlen, örök.

Hadd mondom el, kegyelmed végtelen,

jóságod árad, árad szüntelen.....

S ha véget ér majd földi küldetésem,

örök hajlékot készítesz nekem.

Felszáll szellemem trónod zsámolyához,

lábadhoz símul áldón, csendesen.....

Szeretlek Téged, édes Szűzanyám!

Szeretlek Téged édes Szűzanyám!
Teveled megoszthatom lelkem bánatát.
Te vagy csak nekem, senki más,
Mert lelkem fájó könnyeit Teneked hullatám.
Vigasztalásért egyedül csak Hozzád  jöhetek,
Csak Te törlöd le szememről a bánatkönnyeket!
Szűzanyám!  Adj erőt, s hogy lelkem erős legyen!
Add, hogy Téged soha el ne veszítsen,-

Hisz’ édesanyám vagy és szeretlek nagyon!
Ha Veled lehetek, lelkem megnyugtatom,
És Te meggyógyítod lelkemnek sebeit.

AGGÓDÓ SZÍV

Az aggodalom olyan, mint a hintaszék,
Csak indulsz, de az út végére sosem érsz.
S míg a hintaszékben legalább tiéd a nyugalom,
Addig békéd elvész, szorítja az aggodalom.

Hiába félted a gyermeked, hogy rossz útra lép.
Nem aggodalmad óvja az útkereszteződést,
Remegő kézzel engeded el az útrakelőt,
Pedig nem a félelmed mi megvédi őt.

Aggódva nézed a viharfelhőket
Pedig az nem védi meg óvó tetődet
Hiába kerülöd így az ördög tüzét
Az aggodalom nem olt, csak belűről tép

Az aggodalom szilánkjai összerakódnak
A ma terhével egységet alkotnak
S kész lesz egy olyan hatalmas teher
Amelyet szíved már nem bírhat el

Nem tudod mit hoz a jövő, mi az, mit kapsz
Hisz emberi léted erre nem adhat választ
S ha aggódsz, mert azt féled, rossz lesz élted
Csak azért lehet, mert kevés a hited

Legyen előtted Péter példája
Az aggodalom őt is megtalálta
Amint a vízen hitét kezdte feledni
Tanító példaként elkezdett süllyedni

Isten igéje válaszol neked
Megnyugtat téged, ha hűen figyeled
Azt mondja ne aggódj a holnapért
A holnap majd aggódik magáért

Az égi madarak sem vetnek, aratnak
Mégis az Úr kegyelmében laknak
A mezei liliomok sem varrnak ruhákat
Az Úr akaratából mégis pompáznak

Ne akarj már akkor átkelni a hídon
Amikor még nem is tudsz a folyóról
S ha már látod a folyót, akkor se félj
Isten szárnyakat adna, ha leesnél

Hited legyen ernyő, de ne te döntsd el
Hogy esőtől vagy naptól védjen
Isten teremtette az esőt és a napot
Áldásként adja neked mit alkotott

Életünk minden holnapja előbb Istennel találkozik
Tudd, hogy az Úr szeret téged, ne aggódjon a szív
Hidd, hogy az utadat mindig a béke vigyázza
Melyen a pásztor elöl megy, s a bárányok utána

MAGYAR CÍMER.

Szép volt, kemény acélpajzs volt,
Millió magyar ököl védte:
Ezer évnek halálos harcain
Millió magyar meghalt érte.

A bal mezőben négy ezüstfolyó:
Duna, Tisza, Dráva, Száva:
A jobb mezőben hármas szent halom:
Tátra, Fátra, Mátra.

Hármas halomban a kettős kereszt,
Mely éggel halmot, folyót összetart.
Mellyel a drága véráztatta földhöz
Odaszegezte Szent István a magyart.

A pajzs fölött Szent magyar Korona:
Tartották gyengéd angyali kezek,
Csillag volt, mely viharban, vészben,
Minden nyomorból, bajból kivezet...

Költő szerettem volna lenni.
Valami nagyot, szépet tenni.
Pedig nem voltam, csak tizenegy éves
fűzfapoéta. Szegény kínrímes.
De költő szerettem volna lenni.
Nagyon szépem megénekelni
emberséget, becsületet, tiszta szerelmet,
belső értéket, önzetlenséget,
ostorozni polgári nézetet,
látszatra épített, hazug életet.

Aztán megtaláltam Valakit,
és megtanultam Tőle valamit,
Nem éltem többé félelemmel,
megtelt az életem érzelemmel,
elragadott az édes érzelem,
csupa napsugár lett az életem,
lelkesedésem az egekig hatott,
s tiszta szívvel imádtam a Nagyot.
Valami szépet, nagyot tennem kellett érte,
csordultig töltött Jézus tiszta lénye.

...aztán...de sok mindent megtanultam:
csendesen élni, békén, megújultan.
Hinni, bízni, becsülni keveset.
És ez volt a nehezebb.
Megismerni, hogy magam ki vagyok,
mikor sötét felhők borítják a napot.
Vakon bolyongtak homályban az évek,
és nem láttam, mily közel lángolnak a fények.
Költő akartam lenni aggodalmas szívvel,
pár fillért keresni botladozó rímmel,
hogy teljen többre, mint a kenyérre,
piros almára, ruhára,cipőcskére.

Ha bánatod van, keresd Jézusodat. Borulj le előtte, sírd el bánatodat.
Ő majd bekötözi vérző sebeidet, meggyógyítja bánatos szívedet.
Ha nagyon egyedül vagy már, senkid se nincs, ne félj!
Ne félj, mindíg veled van az úr Isten! Ha nehéz a kereszted,
nem bírod viselni, veled van az Úr, Jézus vállaira veszi.
Szegény a házad, mindenki elhagyott, nézz rá a keresztre, megsegít
Jézusod. Rosszak az emberek, nagyon megbántottak, gondolj rá Jézusra,
kire halált kiáltottak.

Mikor jössz,

szellő se  mozdul, fűszál se rezdül,

úgy suhansz át a mindenség felett,

hogy senki meg nem láthat Tégedet,

csak az én szívem  a végállomás

érzi csupán,, hogy megérkeztél.

Mikor  szólsz,

villám se csattan, felhő se dördül,

hangod halkabb, mint levélmoccanás,

mint néma éjben holdfénysuhanás,

csak az én fülem

rezdül  meg szavad érintésére.

Ahol laksz,

lépcső se reccsen, ajtó se nyílik,

oly észrevétlen a jelenléted,

hogy a látnok se láthat meg Téged,

csak lelkem mélyén ébred fel a hit,

ha vonzásodba belekerülök.

Bocsáss meg szívedből, ha kívánják véred,

Ne ránts kardot arra, aki késsel dobál.

Hisz a gyilkos lelkű is embertestvéred.

csak éppen nem tudja, mit, és miért csinál.

Türelmes légy ahhoz, aki megbánt téged.

Szeresd azt is, aki átkot szór terád.

Jóságodat látva megtér ellenséged,

és büntetés helyett áldás száll majd reád.

Állj a gyenge mellé, kit  mindenki elhagy.

Reménységet hirdess elhagyott embernek.

Tettekkel  bizonyítsd,  Krisztus-követő vagy.

Csak útszéli mécses e földön életem.

Fényt árasztó mécsként tett ide Istenem.

Hogy aki eltévedt, e fény mellett járva

az élet ösvényét ismét megtalálja.

Világosítson mécsem éjben bűn-viharban,

az életút szélén azt el ne takarjam.

Éjben fényt árasszak, amíg szívem dobban,

világosítson mécsem, amíg végsőt lobban !

S ha ítéletnapján megkérdezik tőlem,

világítottam-e a bűn éjjelében,

mondhassam szerényen, mély alázattal én:

Üres mécses voltam életút peremén.

Hontalanoknak kell lennünk ezen a sötét földön,

hogy el ne vesszen a lelkünk, oda ne adjuk kölcsön !

Merjünk magányosak lenni, nem nézve jobbra-balra,

a megváltottak útján menni, a menny felé haladva !

Hontalanoknak kell lennünk, a világ, mint a halál,

csak megterheli lelkünk, de kiutat nem talál.

Aki másokért  is harcol, az Úr mellett   maradjon !

Tanuljon meg hittel tűrni, hogy így utat mutasson !

Mint Krisztus tulajdonai bánatok éjszakáján

merjünk mi ellentmondani a sötétségek  láttán !

Maradj a helyeden, ahol Isten látni akar !

Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,

elrejt ha kell, be is takar !

Maradj a posztodon! ott  a helyed.

Ha elfogadtad, amit Ő ígért,

a legjobb dolog:  hinni !

Az Ő szent lényét sérti a "miért",

és a te igéd: bízni !

Maradj helyeden, ha fárasztó is,

és a feladat nehéz,

az Ur ismeri szíved titkait,

Ő rád szeretettel néz.

A világ csak kínoz és elárul,

fordítsd el tőle arcod !

Az Ur irgalmán szíved elámul,

csak Őt dícsérje hangod !

„A szeretet halkan, csendben osztogatja magát,
nem halljuk, csak érezzük ki nem mondott szavát.
Adja magát szülők által, érkezik baráttal,
szerelemmé változik egy igaz, tiszta vággyal.
Adhatja mindenki, megkaphatja bárki,
nem is kell érte nagy dolgot tenni.
Elég az, ha hűségesen magunkba fogadjuk,
és amikor úgy érezzük, máris továbbadjuk.
Nem féltékeny, nem kérkedik,
csendes, alázatos,
ez, ami a szeretetben olyan csodálatos.
Kerüli az erőszakot, hisz a békességben,
nincs is nála fontosabb társ.

 Rábíztam az áprilisi szélre,
vigye üzenetem el hozzád.
Súgja a füledbe halkan,
Mit szívemből kívánok neked,
Legyen boldog minden perced,
Ami a földön adva van neked.
Tudj örülni annak, hogy a nap
keleten minden reggel kel.
A csicsergő madárseregnek,
reggelenként neked is énekel.
Tavasz sok szép virágának, mikor
ajtódon kilépve, édes illattal köszönt.
Egy távoli torony halkan konduló
harang szavának,mely az időmúlását
jelzi. Örülni a lábujjhegyen osonó
tavaszi estnek,mert fátylát a tájra teríti,
S üzenem, legyen szép a napod,
nyugodt az éjszakád.

Szirtek ott magasodnak felhőbe,
s itt van a Hazám lenn a ködben!
Tengerkék felhő az élet egén,
akaratlan fulladt olcsó remény.
Szellő siklik, tovafut álomkép,
zúzott jajt kiáltó égi veszély.

Nyisd ki az ajtót lásd meg a csodát,
odakünn örökös a napsugár.
Táncoló tündér daloló titán,
égi tünemény, csaló vagy világ!
Dalos madaraknak tiszta hangját,
elsodorja a szél egyre tovább.
Reánk marad kietlen pusztaság,
elárvult, megcsalt egyetlen Hazánk!

Dalolva zokog táncol a magyar,
könnyét mossa áldott vörös hajnal.

Most úgy érzed,az Isten jó, ezt suttogja a csendes szél,

virágok, versek, szívek szavában hozzád Ő beszél.

De megnyílhat előtted is a kísértésnek mély tava,

midőn úgy véled, nincsen az Úrnak sem hozzád szava.

Ha látod, hogy Isten hallgat, és nem hallgatja meg imád,

a szorongás óráiban enyhületét nem hinti rád :

ne hidd, hogy Isten messze van, vagy elfáradt már szent Keze.

Nem   rejtőzőtt el vak homály mögé áldó Tekintete.

Csak csendben vár, és csendben néz lelked titkos rejtekébe.

Amit vetünk, azt aratunk.

Amit teszünk, azzá leszünk.

Miért ne lehetne jót adó,

érett kalász az életünk ?

Mikor az Isten jő, s arat,

minden pelyvát a szélbe hagy .

Ha bennem  Vagy,  mindig szelid vagyok !

Ha bennem Vagy, másnak békét adok !

Ha bennem Vagy, csak jóra gondolok !

Ha bennem Vagy, tenni csak jót tudok !

Ha bennem Vagy, várom a szavadat !

Ha bennem Vagy, tudom célomat !

Ha bennem Vagy, szánom a kínokat !

Ha bennem Vagy, élem a sorsokat !

Ha bennem Vagy, jöhetnek viharok !

Ha bennem Vagy, olyan vakmerő vagyok !

Ha bennem Vagy, teszek és segítek !

Ha bennem Vagy, mindenkit szeretek !

Ha bennem Vagy, Tűzzé változom !

Szép,tiszta szavakat adj a szánkba Uram!

A világból szinte kihúnyt a szó fénye.

Minden csupa madárzsibogás,

Minden csupa majommakogás,

Csak az indulatokat, az akaratokat mondja.

A Logosz fényét, teremtő  erejét elveszítettük,

Mely, ha jó talajba hullik, virágba szökken.

Segíts, hogy ne szennyezze be szitok

Vagy olcsó fecsegés a szájunk,

Hanem  a Te élő Szavaidat monjuk.

Olyan szavakat, melyeket

A hallgatásban tisztára mostunk,

S úgy tudjuk egymásnak adni őket,

Mint valami kincset, melyet

A szív benső csendjéből fejtünk ki,

Lelkünk mélyéről hozunk felszinre.

Imára kulcsolom kezem,

Fohászkodom én Istenem.

Adj békét a nagy világnak,

Köztük az én kis hazámnak.

Zudom, hogy kérésem nagy,

De Te oly mindenható vagy.

Óvó kezed tárd ki felénk,

Él még bennünk hit és remény.

Gyermekeink boldogsága,

Unokáik biztonsága,

A Te kezedben  van Uram.

Te sugalld, hogy tovább hogyan.

Háborútól, éhinségtől,

Nagy árvíztől, minden vésztől,

Te menthetsz meg , jó Istenem,

Könyörgöm, hogy maradj velem.

Fejet hajtok, alázkodom,

Vétkeinkért imádkozom.

Elmúlt az  év,  és itt egy új megint,

követnek, s várnak ismét tetteink.

A keskeny út is vár és visz tovább,

járjuk tovább az  életiskolát.

Majd  háladal  kel  próbáink  között,

ha  várnak  is  új  harcok, börtönök.

Mert  hálaadásra  lesz  itt mindig  ok....

Kiért?  s  Kinek? Már régen  nem  titok:

Ki  kőfal volt, lesz vár és menedék,

Ki  bűneinket elfedezte rég,

KIHEZ  tartozni  holnap  is öröm,

Ki az út végén  is  előnkbe jön !

Boldog új-év:  jókívánság,

pezsgő, játék, nyílt vígasság,

elképzelés gyűjteménye,

ábrándjaid vágyott képe.

Ha véget ér a tolongás,

az ünnepi harangkongás,

megszürkülnek futó percek...

Minden álmod íze-vesztett.

Indulsz vissza a világba,

az életed újra: "HÁTHA"!

Semmi  nem jut már eszedbe,

de az áldás ott van rejtve.

Eléd hozza, hogyha kéred.

Görbe úton kísér téged.

Ő lesz rejtett útitársad,

érjen öröm, várjon bánat...

Künn orkán, üvöltve fákat cibál...

Benn a szívemben a csend muzsikál.

Behajtom a záporvert ablakot,

Úgy hallgatom a néma dallamot.

Miért mennydörögjön tomboló tusa ?

A néma csendnek is van ritmusa.

A magányban sem vagyok egyedül....

Az én szívemben a csend hegedül.

Halk hangja csupa édes-bús vigasz,

S én andalogva kérdezem: Ki az ?

Aranyszálból ki sző körém mesét ?

Halk húrokon ki pengeti kezét?

Tán Isten szívéből zendül e zene ?

Mintha a végtelenség zengene !

Sötét  éjben felragyog a csillag,

bolond földön bölcsek szava szól,

magasságban angyali énekkar

harcok helyett békéről dalol.

Jászolágyból készül el a bölcső,

állatok közt szenved Mária,

pásztoroknak szól az örök Ige :

"Megszületett  Isten  szent  Fia !"

Sötét szívben felragyog a remény:

bűnös földön Krisztus szava szól,

magasságból hozzánk jön az Isten,

szeretete minket átkarol.

Emberhitből készül most a bölcső,

áldozatból lesz a glória,

tetteinknek bizonysága zengi :

"Bennünk él ma Isten szent Fia !"

Szíved alatt bölcső, benne gyermeked...

Szelid hangján küld üzenetet:

S érzed, ahogy nyújtja karjait feléd :

Ne öld meg a kicsiny életét !

"Engedj a világra, édes jó anyám,

Áldott napfény hadd süssön reám !"

--Esdekelve nyújtja karjait feléd :

Ne öld meg  a kicsiny életét !

"Ó, hogy vágyom élni, kedves jó anyám,

Csak te viselj gondot énreám !"

--Bizalommal nyújtja karjait feléd :

Ne öld meg a kicsiny életét !

"Isten látásától ne fossz meg anyám,

Szent keresztvíz hadd hulljon reám !"

--Rimánkodva tárja karjait feléd :

Ne öld meg a kicsiny életét !

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Szodomát.

A mindennap  kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre,

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalápálás

Nem a legcsodálatosabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda -e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled,

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

Láttál.e már valaha gyerekeket a kőrhintán?

Vagy hallottad-e az esőt, amint a földre zuhog?

Követted-e egy pillangó szeszélyes röptét,

bámultad-e már a napot a kifakuló éjben?

Jobb lesz, ha lassítasz.

Ne táncolj oly gyorsan.

Az idő rövid.

A zene nem marad.

Átröppensz-e minden napodon?

Kérdezed-e:  "Hogy  vagy? "

Hallod-e a választ?

A nap végén fekszel-e az ágyadban,

a fejedben zsongó, száz gondolattal?

Jobb lesz, ha lassítasz.

Ne tábcolj  oly gyorsan

Az idő rövid.

Van Valakim,Ki megbocsát,

ha vétkezik szegény fejem,

s bajomhoz is megérkezik.

Ha messzire elkóborol szegény szívem oda,

ahol testvérszívek vannak velem,

oda hova kerítést von a kegyelem.

Van Valakim, Ki még soha el nem hagyott,

Van Valakim, Ki úgy szeret, ahogy vagyok.