Költő szerettem volna lenni.
Valami nagyot, szépet tenni.
Pedig nem voltam, csak tizenegy éves
fűzfapoéta. Szegény kínrímes.
De költő szerettem volna lenni.
Nagyon szépem megénekelni
emberséget, becsületet, tiszta szerelmet,
belső értéket, önzetlenséget,
ostorozni polgári nézetet,
látszatra épített, hazug életet.

Aztán megtaláltam Valakit,
és megtanultam Tőle valamit,
Nem éltem többé félelemmel,
megtelt az életem érzelemmel,
elragadott az édes érzelem,
csupa napsugár lett az életem,
lelkesedésem az egekig hatott,
s tiszta szívvel imádtam a Nagyot.
Valami szépet, nagyot tennem kellett érte,
csordultig töltött Jézus tiszta lénye.

...aztán...de sok mindent megtanultam:
csendesen élni, békén, megújultan.
Hinni, bízni, becsülni keveset.
És ez volt a nehezebb.
Megismerni, hogy magam ki vagyok,
mikor sötét felhők borítják a napot.
Vakon bolyongtak homályban az évek,
és nem láttam, mily közel lángolnak a fények.
Költő akartam lenni aggodalmas szívvel,
pár fillért keresni botladozó rímmel,
hogy teljen többre, mint a kenyérre,
piros almára, ruhára,cipőcskére.
Hogy buzdultam egy-egy hízelgő szónál,
pedig nem voltam más, csak ócska kontár.

Most már nem akarok költő lenni.
Nem kell dicsőség, hírnév, semmi.
Emberséget, becsületet, önzetlenséget,
belső értéket, tiszta szeretetet,
másokért élni. hazugságot,
látszatot gyűlölni
szívekbe égetem,
S tollam legyen hozzá az életem.