Az ember lelke, egy finom hegedű.
Belőle csendül ki a bú és a derű.
Attól függ melyik mester játszik rajta,
A hang is, csak olyan kétféle fajta.

Ha Jézus a Nagy Mester veszi a kezébe,
Isteni keze bele nyúl a közepébe.
Gyönyörű szép nemes hangok áradnak ki,
De csak oly lelkéből, aki enged neki.

Ha a húr laza, úgy megfeszíti Ő,
Próbákat ad rá a jó Teremtő!
Azért, hogy feszesen, jól szóljon a húr,
Egy célt szolgáljon mely szent: Isten az Úr!

Szép szólamok e nemes cél érdekében,
Megmentőként hassanak mások lelkében.
Hű Mesterünk akaratát árasszák szét,
Ki minden lélekért áldozta életét.

Ha a hangok nemes összhangba kerültek,
A bűnös lélek húrjain szétterültek.
Úgy egyformán árad dicshang belőlük,
Szolgálják híven, mindig Teremtőjük!

De, ha Sátán e világ ura nyúl bele,
Keserű bánattal kínnal lesz tele.
Gonosz átalkodott hangok áradnak szét,
Ki enged néki, elveszti életét!

E földön, csak keservesen szól az a húr,
Kinek lelkét uralja a zsarnok Úr!
Sikongva álörömet mutat, csalogat,
Szórakozás felé, mely a pokolba juttat!

Amilyen a Mester, úgy szól a hegedű!
Belőle árad ki a bú és a derű.
Tőled függ embertársam, ki kezében vagy,
Jézus, vagy Sátánéban, benned nyomot hagy!