Szeretet

Láttam a szeretetet. Láttam.
Rózsák közt járni a nyárban,
Aranygyűrűjére nap nevetett,
S olyan szép volt a szeretet.

Aztán láttam a szeretetet útközben.
Nehéz terhet vett fel. Mások terhét.
Játszó kisgyerekhez hajolt le.
S meglepett, hogy egyre szebb lesz.

Ott is találkoztam vele,
Ahol hull a fák sárga levele.
Betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.

És láttam a fekete, fényvesztett napon.
Hordozta a keresztet,
Mert már barátja veszélybe tévedt.
Utána ment, nem latolt, kérdett,

És nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek.

(Mirko Feesche verse, Túrmezei Erzsébet fordítása)