Nézlek, nézlek Plémadonna, aki itt állsz egyedül.

Keresztútra cövekelve, hol a szélvész hegedül.

Két karodban opdafestve kis bambinód szendereg,

Hófehér gyolcs pelenkában, édes tiszta álmodásban

Az örök szent kisgyermek.

Ó te szegény Plémadonna, te csak állsz itt mereven,

S azt hiszed, hogy ez a gyermek itt szunnyad a melleden.

Az idő szállt észrevétlen, és a gyermek vele száll.

Üres fészek már a kebled, álomkép, amit melenget,

A lakója messze már.

Te csak állsz az út porában, mint egy örök pillanat,

Mint egy emlék az időből, aki jelnek itt maradt.

Arcod kopik, tested horpad, árkok szelik homlokod.

Megfakultál, alig látszol, mégis a kisdeddel játszol,

S görcsösen szorongatod.

Szembe nézek bús szemeddel, és a szívem fölsajog:

Ó te szegény Plémadonna, hiszen te az én vagyok.

Mintha csak tükörbe néznék, arcom mása visszanéz

Kicsi gyermek tente, tente, a szívünk súg énekelve,

Üres karunk oly nehéz.

Nézlek, nézlek, Plémadonna, nézem benned magamat,

A te balga bús szívedhez sikoltom a szavamat.

At a gyermek már a másé, mindenkié, a világé.

Plémadonna mosolyog, szél tördeli, zápor mossa,

Hervadt képén, esők sodra, mint igazi könny csorog.

/ Nagyanyám  kézírásából, talán Várnai Zs.verse lehet./