Rohantak a fák s az útjelző oszlopok,

elől egy nyárfa, hátul egy tölgy kullogott,

kajla sorompó bóbiskolt álmosan,

a bakter engedte le ráérős komótosan.

Versenyt futunk a kanyargó szerpentinnel,

völgynek le, hegynek fel, lendülettel,

velünk rohan az idő is, sarut hiába dobunk,

száguld a pillanat, útjába nem állhatunk.

A lassító jel gúnyosan az égre mutat,

nyílt a pálya, szűkre szabva találkozásunkat.

Az ezerszer átgondolt mondatokat nem találom,

csak kezed szorítom, csak mosolyod csodálom.

  ......

  A távolság végtelen,

  a vágy féktelen,

  a láng perzselő,

  a jég dermesztő,

  a halál kegyetlen,

  rideg az értelem,

  a fény vakító,

  a csönd andalító,

  .....

  így jönnek szánkra a nagy szavak,

  mondjuk, s nincs egy őszinte gondolat,

  nincs egy nyugodt perc, egy pillanat,

  mikor átgondoljuk dolgainkat,

  mert félünk, hogy valamiről lemaradunk,

  s ha nem ismételjük, meghal a vágyunk,

  mintha jussunk lenne a szó: szeretlek,

  amit semmivé csépelnek az ismétlések.

Vággyal teli éjszaka,

          zsongító dallama,

                    lágyan ölel magához.

Csillag szemed tüze,

          csókod édes íze,

                  sodor álmainkhoz.

Távoli tüzek gyúlnak,

          csillagok  dalolnak,

                  hold bújik a felhők mögé.

Forró ölelésed vár,

          a pillanat ijedten megáll,

                    a végtelen éj  a szerelemé.

Gondolkodom.

Borostás arcom a tenyerembe támasztom,

/Rodinra kacsintok: barátom mégis legyen kompozíció,

álljon a pokol kapujában a Gondolkodó !/

Lustán figyelem az időt, csak "úgy" vagyok,

talán valami nagy csodára várok,

kezemben egy jéghideg sör,

minden jó - csak a senki létem gyötör,

a képzelet és fantázia kézenfogva viháncol,

/meg egy légy is a poharam szélén táncol/.

Keresek, kutatok és sehol egy gondolat,

valami elűzte a szép színes álmokat,

rozsdásan kattog az idő /melegszik a söröm/,

magamon vigyorgok?

Mozdultunk - aztán félúton megálltunk,

szóltunk - vagy csak szólni akartunk,

a magány fogta kezünk a változástól félve,

vágyó, kérő testünk  néma csönd ölelte.

Emlékek közt élünk, a holnaptól  félünk,

meggyötört lélekkel nehezen lépünk.

Álmodunk az újra ébredő égető tűzről,

az éj-sötétjét elsöprő reggeli fényről.

az együtt-veled befogadó megértésről,

egy csendes, alkony-esti szerelemről.

Félünk mindentől, minden változástól,

még félünk az őszinte, kitárulkozó szótól,

 csak magunknak mondjuk némán:

- hol voltál Kedves?...mióta vársz rám?

Kezed kértem - nyújtottad,

szíved hívtam - lelked adtad,

nevető szemed, mosolyodat,

símogató szavad, édes csókodat,

adtad önmagad.

Nem tudtam létezel - de rád vártam,

nem ismertelek - mégis hozzád szóltam,

hol jártál - talán csak álmomban,

bennem éltél - a vágyaimban,

adtam önmagam.

Rád találtam - rám találtál,

szóltam - hozzám szóltál,

fölébredtünk - s álmodunk,

egy érintésre várunk,

találkozunk

és adjuk önmagunk.

Ma könnycsepp, holnap fájó mosoly.

Ma még vele, most még a fájdalom,

arca minden éjjel visszatérő álom,

kezét érzed lázas homlokodon,

álmodban csókját, vágyó ajkadon.

Még előveszed reggel a megszokott csészét,

még kihúzod az asztalnál a székét,

aztán rádöbbensz: már nincs veled,

nélküle éled a múló perceket.

Érzed, mögötted áll, némán figyel,

riadtan megfordulsz : - miért tünt el?

Pedig ott van veled, a tükörből néz rád mosolya,

ott van a süppedő szőnyegben a lábnyoma,

megint összegyűrte maga alatt a lepedőt,

hiába maradtál egyedül, mindenben keresed őt.

Nő vagyok és anya,

szültem királyt, szültem szolgát,

s szolgáltam mindig a teremtés urát,

adtam lelkem hitét, testem tüzét,

őszinte mosolyom, szemem csillogó fényét.

Hallgattam ha szólnom nem volt szabad,

felsírtam ha fájt; a jajszó kifakad,

féltem, reméltem, kértem, könyörögtem,

s a szép szóra, a jóra boldog volt életem,

szerettem, öleltem, jajongva szültem,

örültem, s néha konokul tűrtem.

A leszálló nappal bújtam hozzád,

kereste kezem kezed, szám a szád,

vággyal égő ölem a büszke férfit,

testem a mindent adó-kapó tűz pillanatait.

Ember vagyok

              lázadok.

Istent valahol régen elveszítettem,

s Isten is elengedte erőtlen kezem.

Gyarlóságom szégyenkezve takargatom,

s csak titokban, félve álmodom.

Ember vagyok

             rohanok.

Magam mögött hagyok minden szépet,

a nyíló virágot, illatát, a kék eget,

a csönd nyugalmát, az otthont teremtő tűz lángját,

a szív vágyó dobbanását, a dal ritmusát.

Ember vagyok

            fáradok.

Már nem gyötörnek kínzó álmok,

béna újjaimmal csak semmit markolok,

gerincem megtörve, erőtlen tétován mozdulok,

élem az örök mát, nem várva holnapot.

Buja rózsa vérvörös szirma,

tüskéje hasít jelet arcomra,

nyáresti szellő pihentető hűse,

orkánná változón söpör félre,

madárdal trilla, édes muzsika,

üvöltve támad, ideget szaggatva,

simogató ujjad, nyugtató érintésed,

acélbilincsként fonódik karomra kezed,

forró tested, vággyal nyíló öled,

lángtengerré izzott, eléget.

Vérvörös rózsa nem illatozik,

szirma sem hullik, viaszból gyúrták,

énekes madár nem trillázik,

szárnyszegetten aláhullik , kőből faragták,

egymást keressük még álmainkban,

de szerelmes szívünk nem dobban,

a hideg értelemben jéggé fagyott,

s felriadunk,

a hazugság mindent széttaposott.