Nevess publikum, mint a fergeteg,

kacagj bátran, hisz megvetted jegyed,

féltél az előbb - ment a saltó-mortale,

majd tátottad szád - az állatseregletre.

A műsor folyik, nincs fennakadás,

jön a folytatás, s közben ki lenne más?

mint kifestett arccal, spotlámpák fényében,

szakadt gúnyában, nyolcvanas cipőben,

a vidámság tárgya: a bohóc, nevess hát,

enged ki mérged, csapj víg hahotát,

nézd! hasra esem,  fűrészpor képemen,

orrom, fülem óriás, monokli szememen.

Nyújtom kezem, kezed keresem,

miért hiszed, hogy nélküled létezem?

Úgy hívtál, s most fáj: SZERELEM.

Mosolygott a világ, s jött a félelem.

Jött a hazug szó, a csontig hatoló fájdalom,

a kegyetlen sötét éj, az eltűnő álom,

megállt az idő egy hazugságon,

ököllel vágok a múltba, szétdobálom,

vakon taposok a fakult emlékeken,

az elfoszló semmiben a léted keresem,

tüzet raktam, mindent elégettem,

éltem, léteztem, reméltem, szerettem.

A múlt szomorúan figyel,

a jövő messze elkerül.

Nem lehet minden nap búcsúzni,

döntöttél, fáj, de el kell fogadni.

Nem lehet könnyet ejtve mosolyogni,

elhagytál, már nem szabad visszahívni.

Talán egy mozdulattal búcsút inteni,

a magányos éjjeken rád emlékezni,

keserűn megtanulni nem-szeretni,

tanulni a lehetetlent: Téged elfeledni.

Megtanultál hazudni, megtanultál becsapni,

megtanultál hazudva mosolyogni,

megtanulok hallgatni, halottként élni,

megtanulok nem-szeretni, feledni.

Tűz éget, láng lobban,

kéz mozdul, láb dobban,

szó hallik, csak halkan,

minden él a ritmusban.

Száj csókol, kar ölel,

szív dobban, szív felel,

hívlak még, jössz-e el?

Dalol a vers, énekel.

Szem csillan, vágy ébred,

létezek, csak veled,

légy velem, nyújtsd kezed,

adom életem, elveszed?

Hang csattan

Húr pattan

Láb dobban

Álmunkban

Gyorsul a tánc, ritmusban,

járjuk hát, szakadatlan.

Fogd kezem, pörögjünk,

zárd szemed, repüljünk,

ma mindent  felejtsünk,

ropjuk  a táncot,

szerelmet temessünk!

A könnycsepp arcodon csillogó drágakő,

mosolyod a tavaszi virágzó mező,

sóhajod a leszálló nyáresti alkonyat,

nevetésed a hajnali friss harmat,

csókod íze az érő gyümölcs zamata,

ölelésed az éjszaka lágy bársonya,

az idő veled a percek, órák rohanása,

érintésed az életet adó fény teremtő sugara,

halk szavad a szerető lélek éneke,

veled a szerelem az éltető tűz melege......

Kezed elengedve..

véget ér a végtelen

az idő is megáll csendesen,

a nap egy helyben mozdulatlan,

az éjszaka kínzó, álmatlan,

a kolduló kéz üresen marad,

csitul a szív, elfárad,

néma a szó, üresen cseng,

szürke a fény, csak dereng,

üres a lélek, meghalt a jó,

felsejlik halkan a sírató....

HALLGATOK

Már nem lázadok,

    már semmit nem várok.

Ijesztő hűvös nyugalom

fon béklyót vágyaimra,

az elválás fájdalma költözött álmaimba.

Már nem lángolok,

    kialvó hideg láng vagyok.

A fénytelen sötét éjszaka

 ölel kegyetlen gúnnyal.

Kettesben vagyunk az elmúlással.

Már nem szólok,

   hitem eldobva hallgatok.

Halk szavad felsejlik a csendben,

könnyed a drágakő csillogása,

az alig-tegnap, de már régmúlt látomása.

Már béna mozdulatom,

   kezem mozdul, érintésed mégsem várom.

TEMETETLEN

Azt kérded: - elmentél?

Azt mondom: - elűztél!

Azt mondod: - elhagytál!

Azt kérdem: - itt voltál?

Rám szóltál: - mit tettél?

Sóhajtom: -szerettél?

Kérdeztem, kérdeztél.

Hallgattam, feleltél?

Hallgattunk, hallgatunk.

A tegnapról álmodunk.

Álmunkból ébredünk?

Vágyakat  temetünk!

Véget ér a végtelen?

Halott szerelem temetetlen!

Fénytelen éjben, meztelen lélekkel,

nesztelen csendben, meggyötört szívvel,

mozdulatlan testtel, összetett kézzel,

lehunyt szemmel, küzdve az emlékekkel,

elmosódott képek, elszállt remények,

eltünt mosolyok, felszáradt könnyek,

kifakult színek, hang nélküli énekek,

örömtelen születések, fekete temetések,

kínzó éjjelek, gyötrő ébredések,

elmúlt tegnapok, nem létező holnapok,

kővé dermedt virágok, reménytelen álmok,

elhallgatott szavak, félbemaradt mondatok,

őszinte gondolatok, kimondott hazugságok.

CSAK EGYSZER...

Írok, s jönnek a nagy szavak,

a józanság s értelem némán hallgatnak,

szállok képzeletem féktelen szárnyán,

szemem lehunyom, a csodát várván,

ölellek, s még-még-még ezerszer,

egyszer, tízszer, százszor, ezerszer.

Az értelem szól halkan: EGYSZER,

csak egyetlen egyszer fogd meg kezét,

csak egy ébredő reggel lásd álmos szemét,

csak egyszer szóljon hozzád első halk szava,

csak egyszer érintsd arcát simogatva,

érezd bőre illatát, lágy bársonyát,

karja ölelését, teste féltő hozzád simulását!

Mond el

Mond el a vaknak a fényt,

add a csalódott szívnek a reményt,

játsz csodás dallamot a süketnek,

légy Te istennője a hangnak, a fénynek.

Legyél a május éj orgona illata,

friss hegyi patak nyugtató  csobogása,

legyél a felkelő nap első sugara,

legyél a leszálló éj megnyugvása.

Legyen kezed a vágyat ébresztő érintés,

a hozzád vezető út a semmiből menekülés,

simogatásod a lelket gyógyító érintés,

halk szavad, mosolyod, az értem élő féltés.