Vége a napnak.

Rád nevet a lenyugvó napsugár,

hosszabbak az árnyak, az idő siet már,

hűvös esti szellő simogatja fáradt arcod,

az éjszaka hív, küld édes álmot.

Álmunkban ébred béklyót szaggatva testünk,

egymásra találva, mindent feledve, szeretkezünk.

Tegnap temettünk, s temettük magunkat,

tűzre vetettük reménytelen álmainkat,

féltünk, menekültünk, éltünk a múltban,

jártunk a semmiben, nem hittünk a holnapban.

S egy pillanat ránk csodálkozott,

szívünk dobbant, lelkünk találkozott.

Oltom a tüzet, néha mégis fellobban,

füst száll az égre, parázs lapul a hamuban,

a tegnap titka megbújva itt rejtőzik a mában,

itt vagy a lelkemben, testemben, vágyamban.

Vakon nézek a világba, csak mosolyod látom,

a múló időt már nem érzem, csak jöttöd várom,

a néma éjszaka magánya kínoz, kerül az álom,

a csend dobol lelkemben, magam nem találom.

/2009.07.26/

 Add mosolyod, hogy rád nevessek,

nevess, hogy magamhoz öleljelek,

ölelj, hogy szerethesselek,

szeress, hogy létezzek !

Nyújtsd kezed, hogy megfogjam,

fogd kezem, hogy álmodjam,

álmodd velem, hogy miénk az éjszaka,

nevető szemed az ég legszebb csillaga.

Karod bilincsként fonódjon, legyek rabod,

légy az istennőm, ha úgy akarod,

leszek a mád, a holnapod,

szeretkezésünk lázában égessük el a tegnapot !

Legyek a pillanat s légy Te az idő,

légy arcomon a mosoly, s legyek én az erő,

legyek kiért élni kell, s légy Te az életem,

öleljen bennünket a végtelen tűz, a szerelem.

Szóltál?                          Játék a szavakkal.

Kezed nyújtottad? Játék a mozdulatokkal.

Mondtad szeretlek?     Játék a lelkemmel.

Velem vagy?            Játék a szerelemmel.

Mondtad: örökké?             Játék az idővel.

Találkozunk?              Játék a végtelennel.

Várok rád?                  Játék a türelemmel.

Enyém vagy?             Játék az életemmel.

Rád találtam?              Játék a képzelettel.

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár,

holnap ajtónkon az ősz kopog már,

színes szőnyeget görget lábunk alatt,

csönddel fonja át éjszakáinkat.

A halvány napsugár ködfátylon tör át,

majd a múló időben megrázza magát,

nevet ránk a nap, szellő símogat,

s ajkamon érzem forró csókodat.

Elmúlt felettünk

a lázas tavasz, el a hosszú nyár,

életünk a nyugodt őszben sétál,

léptünk lassú, de álmunk  forró,

lelkünk tiszta, testünk újra vágyó.

Kezed fogom, mosolyod csodálom.

május 22.

Megszülettem,

/erről nem tehettem/,

hittel, reménnyel jöttem a világra,

tiszta lélekkel, szépre, jóra várva.

Éltem a végtelent, vártam a csodát,

hittem az igazat, a szív szavát.

Megszülettem,

s lassan magam megismertem.

május 23.

ma meghaltam,

magam akartam,

ma valamit Tőled kaptam,

ügyetlen kézzel felcsatoltam,

mint létünk életünkre úgy fonódik karomra,

viselem míg utam nem ér a végére, a pokolba.

Emlékszem anyám szavára: "rendet rakok,

minden lomot, kacatot kidobok".

S felfordult a lakás, mindent kipakolt,

órákon keresztül serényen rámolt,

időnként meg-megállt - hallottam szavát:

- ez még szegény apámé volt, ez a kiskabát,

- ezt anyám viselte. S gondosan becsomagolta

a vásári karkötőt. Kezében egy pohár, csorba

már ismertem történetét: esküvőjéről származott.

S pakolt anyám, közben mérgesen morgott:

- minek ez a sok lom, egyszer úgyis kidobom !

Miért nem hiszünk igaz hittel,

miért kiszámított érdekekkel?

Miért mérlegel a szív ha dobban,

miért mozdul a kéz kérőn, akaratlan?

Ha az éjszaka vágyat ébreszt testedben,

miért tűnik az el a reggel fényében?

Ha lelked megnyugvást talál velem,

miért nem fogod meg kinyújtott kezem?

Hívnál, de a szavak némák maradnak,

lépnél de lábaid nem mozdulnak.

Jöttöd várom, vigyázok rád, féltelek,

talán, egyszer, kimondod: szeretlek.

Ma csak azt érzed: végetért,

csak az számít hogyan s nem a miért.

Sebzett lélekkel de el kell vállnunk,

mert az idő s a hazug szó széttépte álmunk.

Ma nem érzel fájdalmat, jött az új izgalom,

minden érzés elmúlik egyszer s nincs irgalom,

ha csak játék, a vesztes mindent megfizet,

a győztes nevet s nem ismer kegyelmet.

Nagy kassza volt a tét, bedobtam mindenem,

ami maradt nem más mint semmi kis életem.

Holnap neked nevet az ébredő napsugár,

ezer új érzés mind-mind reád vár,

a rohanó időben izgalmas új pillantok,

és elmúlnak a fájó zaklatott álmok,

csak néha rezdül meg az emlékezet,

nem akarod, de mégis érzed az elmúlt időket,

egy dallam néha visszatér a néma csendben,

menekülnél, de veled vagyok s Te itt élsz bennem,

s kettőnkben - örök időkig,

egy elhazudott szerelem.

Azt mondod: vétkezek !

Azt mondom: csak szeretlek!

Miként Te is, én is bűnt érzek,

pedig csak kinyílt két szerencsétlen lélek.

Szíved dobbanására válaszolt szívem,

s rácsodálkozunk: él a szerelem.

Félünk még, félünk tovább-lépni,

túléltük a múltat, merjük a jövőt remélni?

Szemünk lehunyva, tétován mozdul kezünk,

s a bűnt magunkra vállalva - vétkezünk.