Apám a kenyeret lassú mozdulattal törte,

a lehullott morzsákat tenyerébe söpörte,

gondosan vigyázott mindenre,

egyre talán nem: az életére.

Előttem inas keze, mely soha nem nyugodott,

ritka pillanat volt mikor simogatott,

s ritka volt, hogy szólt, inkább hallgatott,

szavának súlya volt, igazságot mondott.

Ha eszembe jut, sokszor eltöprengek,

soha nem beszélt róla: volt gyerek?

néha kis pohár bor mellett a háborúról mesélt,

a félelemről mit kegyetlen módon megélt.

A tehetetlen düh fogja marokra akaratod,

a "nincs kiút" mar beléd béklyót,

a kétségbeesés űzi el a józanságot,

már élvezettel éled az aljasságot.

Nem vallod bűneid, nem kérsz penitenciát,

vezekeljen ki ráér, eméssze magát,

nem kérsz megértést, nem adsz kegyelmet,

gyilkolnál, de gyáva vagy, ez már az életed,

fejed lehajtod, derekad meggörnyed,

Istentől elfordulsz, pokolba csaptad a léted,

vigyorogva rakod a tüzet katlanod alá,

halott lelked aprítod gyújtóssá,

kővé dermedt szíved már csak kolonc,

elfeledted "milyen illatos, s milyen színű a lonc",

vak szemeid már csak a feketét látják,

inadból, húsodból fonsz örökké égő fáklyát.

Csókod lobbantott lángra,

ölelő karod szorítása,

bőröd lágy bársonya,

szemed vágyó csillogása,

rezdülő melled halma,

derekad ívbe hajlása,

combjaid kitárulkozása,

öled befogadó hívása.

A rohanó pillanat megállt,

meztelen testünk eggyé vált,

köröttünk eltünt a világ,

s élt a szárbaszökkent virág,

tüskéi hátam véresre tépték,

sikoltottál: még-még-még,

felettünk lángtenger ég,

bőrünkön csillog a veríték,

itt a pillanat mikor elégünk,

az élet értelmét éli testünk.

Megszületünk,

védtelen lélekkel az életbe lépünk,

nyitott szemmel ártatlanul  nézünk,

rácsodálkozva a világra, felnövünk,

még hiszünk, még nem félünk,

még vágyunk, még szeretünk.

Az első pofont még lerázzuk arcunkról,

az első riadás még nem űz el álmainktól,

még nem tántorít el az igaz szótól,

még nem foszt meg vágyainktól.

De eljön a pillanat, mikor már félünk,

mikor már lassú mozdulatokkal falakat építünk,

mikor már hitünkben megrendülünk,

mikor már  nem élünk, csak létezünk.

Jön az éjjel álmodón,

öregmama dúdolón,

unokának altatón,

szeretőnek mindent vágyón,

félelemnek reggelt várón,

haragosnak bocsátón,

elválónak visszavárón,

öregeknek virrasztón,

betegeknek gyógyulón,

égő tűznek lobogón,

zsarátnoknak parázslón,

szép testednek simítón,

jó lelkednek nyugtatón.

Még csak egy felsejlő látomás,

de az idő könyörtelen, nincs megállás,

lépni kell tovább, cipelve terhünk,

vágyunk, remélünk, félünk de élünk.

Lábunkon bejárt utunk pora,

a mérhető idő mérhetetlen fájdalma,

megbánt bűneink, átélt örömeink,

létező valóságunk, temetett reményeink.

Tűzforró éjszakák, jéghideg ébredések,

megküzdött, megélt, elvetélt remények,

testünkben vad szeretkezések és megunt ölelések,

szívünkben a vágy s hozzá megtisztult lélek.

Mint párhuzamosok a végtelenben,

úgy találkozott sorsunk, s itt vagy velem.

túl a lázas ifjuságon, megélve ezer csodát,

őrizve lelkünkben jót s rosszat, éljük a mát,

kezed kezemben, fejed vállamra hajtod,

féltőn ölellek, s megnyugtat ölelő karod.

Ölel kettőnket a néma hallgatás,

mosolyod szól hozzám, s a csillogás

vágyó szemedben, forró tested üzen:

-légy velem, sorsunk egy, maradj mellettem.

Hallgatunk, őrizzük multunk emlékeit,

lelkünkbe zárjuk esendő létünk pillanatait.

Újra és újra, ezerszer megfogalmazzuk,

úgy véljük rátaláltunk, aztán eldobjuk,

s kezdjük előlről, szőjük a szavak pókhálóját,

hogyan is mondjuk ki életünk álmát.

Kutatjuk mi az mi mosolyt varázsol,

melyik hang mi legszebben dalol,

mi az mi visszhangra talál lelkedben,

mi az mi csillagfényt gyújt szemedben?

S oly egyszerű a recept:

Vedd a tavaszi szellő lágy símogatását,

a májusi éjszaka bódító orgona illatát,

a nyári esték vágyakat ébresztő forróságát,

az őszi lombhullás színes forgatagát,

tedd hozzá életed legszebb pillanatait,

magányos éjszakáid mindent akaró álmait,

karod óvó, féltő szorítását,

tested mindent elégető vad vágyát,

pár cseppet a szeretkezés verítékéből,

a feszülő ágyék végtelen erejéből,

tedd mellé mosolyod, szemed csillogását,

a magány kérő, kolduló jajkiáltását,

a reményt a holnapban, a "velem vagy" pillanatát,

s minden szépet és jót, minden szív álmát,

s ha így együtt van,

add a szót a szádra - óvatosan,

mert mit kimondsz törékeny, mint a sebzett lélek,

s halkan csak annyit mondj:  - SZERETLEK

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

mond velem ritmusban,

fogd kezem szerelem,

öleljen a végtelen.

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

mártózom a hangodban,

mosolyod símogat,

kimondjuk az álmokat.

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

ölelj át álmodban,

bújj hozzám kedvesem,

légy Te a szerelem.

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

eljöttél, rád vártam,

pörgettem az éveket,

hogy itt legyek Te-veled.

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

itt vagy a holnapban,

nevető szép szemedben,

életem két kezedben.

Fáradtan mozdulok, már utam végén járok,

nem hajt az idő, elnéző, ha néha megállok,

megtörlöm homlokom, vaksin hunyorgok,

ölel a magány néma csöndje, hallgatok.

Út szélén kő-Krisztus, keresztre feszítve,

sajnálnom kellene, elé térdelni vezekelve.

Nézd el Uram, hogy nem hajlik fájó térdem,

Te már  pihensz, de én cipelem keresztem,

s az én utam - Uram - furcsa, mindíg hegymenet,

...mond... miért adtál ilyen kegyetlen életet?

Ablakot nyitsz  a világra,s  mögötte csak diszlet vár,

ígéred a  holnapot de az idő bénultan áll..