A szó dermedten hallgat,
 álmokat temet a gondolat,
 a szív még feldobban,
 elmúló, lassú ritmusban,
 még rezdül a meggyötört lélek,
 a néma csendben,

 visszhangtalan
 még felcsendülnek az énekek,
 de ha magamba nézek:
 kiégett vágyak,
 kimondott hazugságok,
 fényét vesztett színek,
 fals akkordok,
 megélt szégyenek.
 
 A semmire várok.
 
 Kezemből pereg a végtelen idő,
 köröttem a sötét éj pókhálót sző.

Léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba?

Élhetsz egyszerre két külön világban?

Létezhet két érzés zaklatott szívedben?

Hihetsz ezer csalódás után a szerelemben?

Várhatod a holnapot, ha a tegnap fogvatart,

ha szívedben örökre csak egy érzés maradt?

Nyújthatod kezed, ha béna a mozdulat?

Mosolyoghatsz ha felhő takarja el arcodat?

Ragyoghatnak a csillagok, ha fénytelen a szemed?

Szerethetsz, ha a fájdalom megölte a lelked?

Kínzó a csend, egykedvűn hallgat az éjszaka,

agyamban fájón dobol szívem zaklatott ritmusa,

rossz kedvű, sápadt hold hunyorog vaksin az ablakon,

nem gondolkodom, némán a semmit bámulom.

Tested keresi kezem, de félúton megáll a mozdulat,

hiszen a kegyetlen értelem elűzte az álmokat,

mérlegelt a józan ész s a vágyakat a mélyre temette,

mi hitet s reményt adott a holnapnak - mind elvette.

Csendet tör egy távoli harang, sirat egy megtérő lelket,

felriadva rezdül még bennem a meggyötört élet,

a tegnap  bámul rám, a holnap  lemondón legyint,

keserűn fájó a múlt, a józan ma pedig rendreint.

Mondtad, mondtam, sok ezer szóban,

futó percekben, gyorsan múló órákban,

egymás szavába vágtunk, aztán nevettünk,

őszintén vallottunk, néha kicsit megijedtünk,

lelkünk kitártuk, védtelenné váltunk,

s a pillanat elhozta, már egymásra vigyázunk.

Érzem ha lelked a fájó múltban bolyong,

s érzed ha lelkemben a kínzó kétség zsong,

veled élem tested nyugtalan gyötrelmét,

s velem éled ébredő vágyam minden rezdülését.

Kezed nyújtod felém s nyúl érted kezem,

a távolság csak fogalom, Te itt vagy velem,

a pillanat megállt, az időnk szűkre szabott,

életünk jótékony módon egy esélyt adott,

a csöndes őszben mosolyt varázsolt arcunkra,

a beteljesülés igéretét forró álmainkra,

csillagokat szemedbe, méz ízét ajkadra,

a tüzet ölelésedbe, a kielégülést vágyainkra.

Fáradtan ülök, fejem hátrahajtom,

kezem tétlen nyugszik, kerül az álom,

rejtélyes neszek feszítik a képzeletet,

felsejlő emlékek a létezésemet.

Fáradt vagyok, aritmiás szív, fájó lélek,

megkopott test, elégett remények,

tehetetlen akarat, bénító félelem,

naív kitárulkozás, végtelen türelem.

Nincs erőm lépni, s nincs nyugtom megállni,

még dobok egy zsetont, lehet itt nyerni?

Pörög a kerék, kajánul surran a golyó,

vigyorog a krupié, már tudja, én leszek a hunyó.

A  vaslogika konoksága mondja:

-állj meg álom, ne indulj útra,

 tűztengerben bolyongsz, lángnyelvek égetnek,

 vigyázz! Megölnek az írott és íratlan törvények,

 most táncba hívott a vágy, pörögve forgat,

 s ha szédülten ébredsz, feleded a lázat,

 mosolyogsz magadon, megásod sírodat,

 helyezkedsz, kicsit széttúrod a hantokat,

 fejed alá gyűröd az elkopott vágyakat,

 szemed lecsukod, eltűnik az álom.

A vaslogika kérlelhetetlen uralkodik a világon.

Add kezed, induljunk a végtelenbe,

útunk csodákon át vezet az ismeretlenbe,

égigérő fák között jár ösvényünk,

csillagok követik léptünk, s ha megpihenünk

nyíló virágok fonnak ágyat körénk,

fák susogása, madárdal a zenénk,

takarónk a símogató, aranyló  napsugár,

mely meztelen testeden huncut táncot jár.

Kezed rezdülését figyelem,

a fájdalmat szemedben,

érzem tested gyötrelmét,

védtelen kis-madár vergődését,

bennem él lelked nyugtalansága,

szíved vágyó dobbanása,

minden sejtemben létezel,

veled bűnhődök ha vétkezel,

léted magamra vállalom,

benned önmagam megtalálom.

Megtörte a csendet szép szavunk,

színekkel telt meg szürke világunk,

érzem, s érzed, ma újra álmodunk,

feledjük a múltat, ismét él vágyunk.

Lám, így fut velünk a képzelet,

feledve a multat, élnénk az életet,

de könny csillan szép szemedben,

s feljajdul még a múlt lelkedben.

A tűz leégett, üszkös fadarabok szerte,

hamu szálldos, a gerenda koromtól fekete,

arcom még csapkodó szikrák égetik,

szemem lehunyva,  egy könnycsepp felfénylik,

kezemben izzó parázs, de nincs fájdalom,

egy régi dallam felsejlik, monoton dúdolom,

magamnak mondom, s magam hallgatom,

üres világ lett életem, vállalom, elfogadom,

mert a józan ész diktál s nem az érzelem,

vágyakat, álmokat temet az értelem,

még él a tűz, hát üres szívem is rávetem,

nem oltja könnyem, elég a parázson a szerelem,

nem siratom, csak monoton módon,

a semmit élve régi dalom dúdolom,

még mozdulok, de már tudom: nem létezek,

magamban s magamtól csak annyit kérdezek:

                                             vannak kivételek?

Friss szellővel ébred a reggel,

a nap már lustán, bóbiskolva kel fel,

fák nyújtóznak ég felé álmosan,

nyíló rózsa húzza össze szirmait fázósan.

Színek pompáznak, új ruha a világon,

sárga, vörös, bíbor ékszerek minden faágon,

szőnyeg terül az ősz elé, millió falevél,

s gonosz módon, valahol már elindul a tél.