Álmok futnak a végtelen térben,

                          a múló időben,

Szétfoszlik a valóság, pőrén értelmetlen,

                                      fájón kegyetlen,

testedre vágyón fonódik ölelő karom,

                            a mindent akarom,

nyelvünk szeretkezik , szád a számon,

                                 édes őrjítő álom,

 Az idő áll, a pillanat vár,

a napfényre ködlepel száll,

megdermed a kéklő víztükör,

az emlékezet kínzón meggyötör,

színek fakulnak fekete-fehérre,

léted vált fájó elérhetetlenre.

Milyen az ha egyedül vagy,

ha reggel nem kel fel a nap,

ha megfagy a világ melletted,

ha üressé válik a lelked?

Milyen az ha kezed elengedték,

ha vágyaid már eltemették?

Milyen az élet ha kirekeszt,

ha a pokol már nem ereszt?

Milyen istent megtagadni,

milyen a halált várni,

barátként üdvözölni, kézenfogni

és a semmibe elindulni?

Milyen ha nincs csillag éjszaka,

ha a virágnak már nincs illata,

ha a zene csak zajhalmaz,

ha már mindenbe belefáradsz?

Milyen ha könnyeid arcodra fagynak,

ha perceid csak monoton múlnak,

ha már nem várod a holnapot,

ha már felejtetted a tegnapot?

FAUSTKÉNT

Jöjj Lucifer, nyujtsd kezed!

Áll az alku, lelkem veheted,

legyek újra mi régen voltam,

ébren józan, őrült ifju álmaimban.

SERVANTES

Dulcineám, neveddel ajkamon,

vérem adom, legyen az szélmalom,

lábaid elé alázattal a világot hozom,

ha meg kinevetnek Te légy halálom.

VILLON

Nyakad tudja, mi segged súlya,

Párizsnak nem volt ily mocskos szája,

nyugtalan lelked belém költözött,

én is tudom a rossz utat a sok között.

APPOLINER

                         írjunk

                    szóvirágot

             próbálom, de látod

  talán rajzolni tudok, de nem írok

        oly szép formát mint Te

        csak romboid jön létre

               tudatalatti talán a

                szexmániám?

Nem érdekel már,

hogy elszalad a nyár.

Nem érdekel már,

hogy rám senki se vár.

Nem fáj már a múló szerelem.

Megfagy a könny szép szemeden,

megáll a kérő mozdulat,

elcsitul a vágyó gondolat.

Megnyugszik a fájó lélek.

Létezek, emlékek között élek.

2009 július

Angyal suhant át a rét fölött,

s nyomába az élet költözött,

ezer virág tárja szirmát az égre,

bódító illatát ontja a végtelenbe.

Angyal suhant át az esténken,

nyomában csillagok gyúltak az égen,

dalra fakadtak a fák, dalolnak a levelek,

lágyan, halkan dúdolják: s z e r e t l e k.

Angyal suhant át az éjszakán,

a hallgató sötétség éjfekete bársonyán,

tüzet gyújtott vágyó, kérő testünkben,

s gyönyörködött egy pillanatig szerelmünkben.

VILÁGGÁ AKAROM KIABÁLNI HOGY VALAKIT SZERETEK....Ő AZ ÉLETEM....IDE ÍRNÁM A NEVÉT DE MIATTA NEM TESZEM.....A VILÁG LEGARANYOSABB...LEGSZEBB TEREMTÉSE.....AZ A NŐ AKIÉRT ÉRDEMES ÉLNI...ÉS ÉRDEMES MEGHALNI....

SZERETEM....

Még várok

Még hallgatok

Még félek

Még nem kérdezek

Pedig kérdésem ezerszer megfogalmaztam,

s magunkat védve ezer kiutat hagytam,

mégsem merek megszólalni, mert válaszod tudom

s azt is, hogy utunk végetért, szétfoszlik az álom.

Még remélek

Még szeretlek

Még szeretsz

Még nem engedsz

Kezemben a telefon, újjaim a gombokon,

de megbénul a kezem, megáll a mozdulatom,

míg nem kérdezek nem lehet válasz sem,

nem gondolkodok, lelkembe mar a félelem.

Mi értelme az időnek? Csak képzetünk alkotta,

a múlt-jelen-jövő csak szavak halmaza,

a mindíg-létező nem néz vissza, nem várja a jövőt,

az örök mát éli, nem érzi az időt.

Hangya-szorgalommal rakjuk sorba dolgainkat,

tegnaphoz mi megtörtént, holnaphoz vágyainkat,

s közben lustán lődörög létünk a mában,

a semmit éljük meg a kitalált idő múlásában.

Játsz a gondolattal, hogy nincs csak egy napod,

s ébredj reggel úgy, hogy ma a "mindent" kapod,

s mit megélsz éjfélig csak az a jussod,

egy napban történik  örömöd s bánatod.

Kezemben kávé, ülök a teraszon,

éjvégi hajnalban az eget kutatom,

hűvös szellő símogat, a napkeltét várom,

a fényt, hogy árnyék kússzon a világon.

A kert végén napraforgó búsul fejét lehajtva,

tövében koránkelő sikló rajzol nyomokat a porba,

Fordul az öreg bolygó, napsugár kacsint arcomba,

az idő kérlelhetetlen, álmot söpörve lép a nappalba.

Megkésett éjji pillangó száll a leánderre,

színpompás lepke, most hernyó voltát feledve

örül az életnek, röpül messze a végtelenbe.