Hát gyere..
gyere és válogass!
Nyitva lelkem ósdi boltja
telezsúfolva kacatokkal,
dugig minden poros polca
megkopott emlékkel, a múlttal.
Nézz szét bátran, nagy árleszállítás!
Ma mindent vihetsz potom pénzen,
csőd előtti, végkiárúsítás.
/Ha lopsz, ma azt is elnézem/.
Itt egy igaz gondolat, alig kopott,
adj érte egy szánakozó mosolyt
s már a tiéd, szinte ingyen megkapod.
Nézd csak!
Egy kosárka őszinte szó,
mit süket füleknek ezerszer elmondtam.
Vidd!, már ez is eladó!

Most állj mellém,

add kezed még egyszer kezembe,

hajtsd le fejed és hallgassunk!

Nézzünk némán a gödörbe,

a nyirkos hantok közé!

Ott tünt el mosolyunk, ott nyugszik tegnapunk.

Nyujtsd kezed,

fogd ezt a néhány megkopott emlék rögöt,

ne sajnáld, vesd a mélybe!

Kedvesem, miért reszkettél meg? Fázol?

Miért bujjsz hozzám? Szédülsz?

Fogd a kezem, most még kapaszkodj bele!

Hallod? Dalunk foszlányait

sodorja felénk az este.

De mégsem, csak a szél

kóborol a kopasz ágak között

s őszi leveleket simít a földre,

hol éledő mag bújik s holnap életre kél.

..megállok egy húgyszagú omladozó fal előtt
a külváros peremén, ujjamat lenyomom torkomon
s az olcsó árpalével együtt életem is kihányom,
még rászólok az ablakból bámuló vénasszonyra:
- hé kislány kapj valami rongyot magadra,
és gyere, csavarogjunk egyet ebbe büdös világba',
vagy ha nem tetszik valami, akkor húzz a picsába!
légyszaros égő himbálódzik egy kutyák pisálta oszlopon
fejem felett, meg a hold röhög rajtam, na, kivárom
míg lebukik a föld alá, addig erőt gyűjtök indulni,
bár lehet, hogy még egyszer kell egy kiadóst hányni,
undorodom már ettől a kibaszott világtól,
meg legjobban egy mocskos alaktól: magamtól.

Ázott oszlopról lóg őszi maradék fonnyadt folyandár
fázósan köröz fölötte magot kutatva pici szürke madár
az este simít nyugalmat a bántóan rideg-hideg világra,

köd szitál, lebeg alá egy tavaszt váró szürke hófoltra,

a szél fest vörös csíkot felhő-torony földet söprő aljára,

ketyeg az idő, létünk csikorgó pontos-fontos órája,

megremeg ingatag alapra épített létünk, mert félünk

a talán-volt múlttól, a soha-jövőtől, temetjük reményünk.

Felhők mögött
örök éjszaka settenkedik,
 semmibe vesznek a fények,
neuronok még járják útjaikat,
még álmodik valamit a lélek,
aztán eljön az utolsó pillanat,
s oly könnyű lesz minden
eldobva a gravitációt,
testünk
kényszerzubbonyát levetve,
szabaddá válva,
elindulunk a végtelen időkbe.

Isten megáldoz vagy feláldoz?
A gonosz megátkoz vagy feloldoz?
Ez a szemét élet maga a tét,
vagy csak egy tűrhető lét?
A hullám gyilkosként borul reám,
Vagy csak homokpadot hord alám?
A távolság biztos, hogy biztonság?
Vagy csak álnokság, cinkosság?
Életrajzodon oly mindegy mi van
Zsírpecsét vagy kőrpecsét,
így is úgy is kiadja életed szennyesét.
Vagy hazudjak? Legyen az a nyitány,
/aztán meg a sovány kutyám is rám hány/
Isten megharagszik?
magához szólít vagy csak kiátkoz?

A mindenek végén,
nyári fáradt alkonyon
mikor a nyugtató
szél végigsimít meggyötört arcodon,
mikor változást már nem vársz,
s fájón meglegyint az elmúlás,
nem akarsz lépni tovább, megállsz,
erőtlen kézzel pakolod a reményt
lelked zsúfolt polcain jó magasra
és nincs benned bizonytalanság,
tudod, hogy már nem fogsz felmászni érte,
érzed, hogy a holnapot nem várod,
a tegnap elmúlt, a mának sincs értelme,
az idő is tévúton jár, csak sodor magával,
az éj majd szétfoszlik az ébredő reggelben,
s vele tűnik el kiürült életed,
nyomtalanul,
a mindent magához ölelő semmiben.

Elűztél,
a gőg csimpaszkodik szád sarkában,
szemed csillogását

fakóra váltja a harag,
ajkad néma,
szavad dacosan elhallgatott,
mosolyod
dermedten arcodra fagyott.
Amit akartál elérted,
már temetem a reményt,
nem hiszek a holnapban,
sápadt arccal nyugalmat keresek
ebben az átkozott világban,
halott virágok kertjét,
hol fáradt testem
a múló időbe fektetem.

/2009 július/

Lázrózsák égnek arcodon,
szemedben könyörög a fájdalom,
mozdul kezed,
de fáradtan öledbe ejted,
érzed, már nincs mit tenned.
Az idő kíméletlen monoton ütemben
lép tovább, útja végtelen
s itt hagy minket útszéli szemétnek
kiket a felejtés rögei eltemetnek.
Senki nem figyel ránk.
Hallgatunk.
Ha lesz időnk talán elbúcsúzunk.