Legyen mosoly arcodon,
nevessen szép szemed
a világ veled örüljön
ne csillogjon könnyed.
 
Legyen mosoly arcodon,
de ne zavarjon a futó felhő
mi árnyékot vet rád
hisz tudod, a lélek esendő.
 
Legyen mosoly az arcodon
s ha szívedben a múlt is dobban,
lépj át könnyedén rajta,
ha szól is, nem teszi csak halkan.
 
Legyen mosoly az arcodon,
de ne keresd benne a régi ízeket,
ne várd, hogy a szép idők
édes pillanatait benne újra éled.
 
Legyen mosoly az arcodon,
de ha keserűn megfagy,
ne érezd, ne fájjon,
hiszen magad is így akartad.

Jöjj napfény,
töröld le az éjszaka ráncait,
hozd vissza a régmúlt
édes-kellemes játszi álmait!
 
Nyíljanak szép virágok,
simogasson a tavaszi szellő,
álljunk meg egy pillanatra
ne sodorjon el minket az idő!
 
Feledjük a hideg telet,
ébresszük a nyári álmokat,
kezed kezemben, lépjünk,
járjuk be álomvilágunkat!

Tavaszi reggel
simogató napfénnyel
tőlem-tőled, kell!
 
Játszó napsugár
huncut táncban arcodon,
mosolyodra vár.
 
Kezed kinyújtod,
a világot átfonod,
a jöttöm várod.
 
Kezem kinyújtom,
szép arcod megsimítom,
ébren álmodom.
 
tőlem-tőlem, kell!
Tavasz ébred benned fel
ölelésedben.

Ha a gyűlölet öl akkor ő halott. Már halott régen. Embert soha így nem gyűlöltek mint én őt. Így senki pusztulását nem kívánta még ember mint én az ő pusztulását. Ennyire még senki nem volt érdemtelen az életre mint ő. Ennyire féreg még senki nem tudott lenni mint ő. Ennyire senki mivoltát még senki nem bizonyította mint ő. Ennyire gonosz embert még nem szült anya. Ennyire fekélyes seb nem tud senki lenni a világon mint ő. Ennyire senkitől nem akart megszabadulni a világ mint tőle.

remegő kézzel
nem múló reménnyel
örök hittel,
kereslek a végtelenben,
kitartva múltunk szép napjai mellett,
emberként élve,
valamit még remélve,
a szép szó mint kapocs köt össze bennünket,
de ha a hazugság villáma festi az eget,
a ragyogás vakítása elűzi az emlékeket,
s elűz engem is,
temet a csendbe,
besorol az emlékeidbe,
leszek egy új fájdalmad.

/megadott szavak fórumból/

Szürkén foszló, kavargó felhő rongyok között
az égen sápadt hold komor-fáradtan vánszorog,
fel-fel sóhajt a szél, néha hosszant jajdul,
s közben a múló idő lustán rám csorog,
a valaha fehér volt - ma már bűn-foltos - múltam
takaróját nyugalmat vágyva magamra húzom,
s ebben az élek-de-nem-létezek gyötrelemben
senki-magam hozzád, veled - visszaálmodom.

Klottgatyában szaladgáló mezítlábas gyerekkor indult útnak valamikor
  a kertvégében álló göcsörtös ág-bogas öreg birsalmafák alól,
  s rohant az ismeretlenbe, átgázolva az óvatosságra intő tanácsokon,
nem nézve az intelmeket az árokszélre ültetett intő táblákon,
csak szaladt az ismeretlenbe, caplatva a futó zápor verte sarat,
nem hallva a bölcs öregség által irigyen megfogalmazott tanácsokat,
  s ha bírál egy ráncos arcú fogatlan száj, hát elnyomja a szirén ének,
dolog, munka?

Add mosolyod,
végtelen huncut szemed,
add ölelő karod,
add kezembe kezed,
érezzem sóhajod,
 számon szád, csókod,
kérd s kérem, légy álmom,
s leszek a gondolatod.
Add a végtelen időt,
s leszek a örök pillanatod,
légy a szép napom,
s én leszek a holnapod.

Azok a részeg hajnalok,
mikor a Zagyva mocskos vize felett,
a szétesni készülő öreg fahídon ballagok,
számon Margó ginnel kevert rúzsos csókja
/pincérlányként bőkezűen osztogatta/
felsejlenek bennem magányos éjszakákon.
Nem sírom vissza ifjúságom
jól-rosszul megélt életem romjai felett,
csak még tenyeremben érzem Margó melleit
ahogy hozzám simult /de többet nem engedett/,
s már libbent is tovább bugyiját kivillantva
tényérnyi szoknyájából,
szemünk éhesen szaladt, meglódult fantáziánk,
józanság nem parancsolt ilyenkor megálljt
/az se zavart, hogy a holnap már vár ránk/.