Kezem megremeg,
lábam béna, nem mozdul,
szemem lehunyva,
 félek hátranézni,
kitépném magam múltamból,

a jéggé dermedt álmokból.

Bámulom a éjszakát.
Szürkén foszló,
kavargó felhők között
az égen sápadt hold fáradtan vánszorog,
fel-fel sóhajt a szél,
néha hosszant jajdul,
s közben a múló idő lustán rám csorog,

bilincs mar húsomba, 

múltam árnyékként követ.

Sötét éjszaka,
felhő takarta égbolt,
magad vagy a fény.

Tüzet gyújtottunk,
fénye eget festette,
lángunk ellobbant
 
 
pernyét kavar már csak a szél
az elhamvadt tűz kiégett helyén,
szikrák marta ágak takarják a fényt
parázs haldoklik a szürke hamuban
és csak a fanyar füst maró íze
szóródik szét a hideg világban
 
 
taposd szét kedves,
oltsd ki a parazsat is,
sötétség jöjjön.

Fáj a magány
mikor csak a gondolatom
fon rád szerelmet.
Kifosztom lelked,
minden szavad bennem
rezdül tovább.
Tépkedem a távollét
lassú pillanatait,
értelmet keresek a semmiben,
kapaszkodót a lelkembe
rejtett álló-időben
/és felsejlik ölelésed testemen/ .

Árva senkik vagyunk,
szakadt gúnyában árok szélén
poros utakon kóborolunk.
Napkazán ontja ránk melegét,
szikrázó kínban izzadunk,
az estére, a hűsítő sötétre várunk.
Alattomos zöldes nyálkát
úsztató vizet merünk piszkos
tenyerünkkel szomjúzó szánkhoz.
Nem segít, csak torkunk ég
a mocsoktól még jobban
s a por gyűlik lábunkhoz.
Múltunk omladozó hegye
szakad ránk, s temet el örökre.
Lelkünkön szűk palást testünk,
ledobjuk és nyomtalanul
eltűnünk a végtelenben.

Koszorút fonsz homlokodra
és Jézusnak hiszed magad,
élvezed, hogy véred csorog arcodra.
Krisztus-előttből Krisztus-utánba tartasz,
de az is lehet, hogy éppen fordítva,

ilyen a végtelen idő játéka.

Nézz tükörbe,
s lehervadnak bőrödről a tüskék ,
kezed csak papírmassé keresztet markol,
lankán mászol, nem meredek dombra.
Színjáték csupán életed, szereped semmi,
legfeljebb vaksin átcsoszogsz a színen
mint egy félrészeg mosdatlan statiszta.

Kezemen oltottam el a csikket,
kiváncsin, mennyit birok ki dühömben.
A sercegő bőr hangját hallottam,
az égő hús szagát éreztem,
s a parázs kialudt tenyeremben.
Fájt?
Nem tudom, nem figyeltem,
mert közben a világ szakadt darabjaira
kifosztott lelkemben.

Ma könnycsepp,

 holnap emlékező mosoly.

Ma még vele,

most még a fájdalom,

nyugtalan éjben visszatérő álom.

Kezét érzed lázas homlokodon,

 csókját ajkadon.
Tükörben villan fel mosolya,

süppedő szőnyegben ott a lábnyoma,

Éjszaka csendjében suttogva szólít,

szólnál, de néma marad szád,
örök időkre

lelkeden viseled

az özvegység fátylát.

Kopasz ágak közt
őszi leveleket sodorva a földre
hűvös esti szellő kóborol.
Lenyugvó nap
halvány sugara bújik arcodhoz
színezi sápadt fáradtságát,
játékos, pajkos módon.
Hajtsd fel gallérod,
érzékeny vagy a hűvös időkre,
a szél hideget hoz ma
 és magányt az éj.
Nyugodj meg,
emlékeinket elrejtem.
A csend lesz veled,
a hallgató éjszaka.

/átdolgozott változat - 7torony/

Kormos, piszkos külváros hozott a világra,
Vérben, könnyben, mocsokban születtél.

Szárszó vitt el, temettünk.

Magot vetettél,
de a szárba szökő virágot
a burjánzó gaz megfojtja,
kevesen maradtunk,
alig-emberek,
hitünkben egy jobb világra várva.
 
Kormos, piszkos
ma is az élet,
fonnyadt fák ágain kúszik
fáradtan a fény,
köd temeti a reményeket
és
Szárszó felé
rozsdás síneken
acélkerekek alatt
fájdalmában
felsír a lélek.

Franzstadt szült, Szárszó temetett.
Vérben, könnyben, mocsokban

és magányos álmokban
a szó veled született.
Fájdalma voltál a világnak,
s pokolian fájt a világ benned.
 
 
Emberöltők követettek,
mégis szavaid a véres alkonyokban
lelkünkben visszhangzanak.
A papírforgók már szemétre vetve,
vak szemek néznek a világra,
s a látók is megvakulnak.
 
Magot vetettél,
de a szárba szökő virágot
a burjánzó gaz megfojtja,
kevesen maradtunk,

alig-emberek,

hitünkben egy jobb világra várva.