velem voltál
 
színeket loptál
magadnak a csillogást
feketét hagytál
 
szépen szóltunk
 
hangokat csentél
magadnak a dallamot
bennem a zaj él
 
éjeink múltak
 
álmokat kaptál
nyugtató szép éjszakát
rám vak-sötét vár
 
léteztünk, voltunk
 
hamis a szó már
hittem, nyugtasd meg magad
álmodj álmokat
 
tovább

2009 július 24

Fuss, rohanj,
át a tűzön,
lángok nyúlnak utánad,
szoknya lebben,
röpülj,
kacagj gyöngyként,
szállj a fénnyel,
elhamvad a parázs,
füst száll az égre,
röpülsz a végtelenbe,
elrejt a májusi éjszaka,
szerelmed ölelő karja.

Fuss neki, ugord át a tüzet,
sötétből vágyó szemek néznek,
pattan a szikra,
lobban a szoknya,
karjába vágysz,
ölel az éjszaka,
röpülj fényben, bújj sötétben,
kacagj gyöngyként a csendben,
szállj árnyakkal,
tested lázával,
 kívánó álmoddal,
ölelés vágyával,
elhamvad a parázs, füst száll az égre,
ráfonódsz, vele röpülsz a végtelenbe,
elrejt a májusi éjszaka.

Időmbe morzsolod a perceket,
mosollyal űzöd el az emlékeket,
önmagad adod,
holnapot várod,
kezed nyújtod kezembe,
s csak engem kérsz cserébe,
ölelésed megállítja a futó pillanatot.

Én istenem.

Öröklétbe alkottalak.
Imákat találtam ki,
hogy áldjalak és kiutat találjak
semmi létem gyötrelmeiből,
ebből az elmúlás-félelemből.

Én alkottalak,
s ha kell kiradírozlak a tudat-világból.
Megtehetem,
mert létezem,
valóság vagyok, emberként meghalok.

A mennyeknek országát
ne add nekem,
nem kérek föloldozást,
nem kell a kegyelem.
Én Istenem.

Isten vagy, örök a léted.

Kérlek
a mennyeknek országát ne add nekem,
nem kell a kegyelem,
sem a feloldozás,
bűneim vállalom,
enyém a fájdalom
és így érzem jól magam.

Én alkottalak,
az emberi gyengeség
feloldozást kereső vágyából,
gyártottalak
kínzón lidérces álmokból.
Imákat találtam ki,
hogy áldjalak,
hogy kiutat találjak
semmi létem gyötrelmeiből
ebből a az elmúlás-félelemből.
Én alkottalak,
s ha kell kiradírozlak
a tudat-világból.

A semmiben jártam,
a rég-múlt fagyott mezején
emlék kórókat szaggattam,
remegő kézzel széthullott
perceket pakolgattam
sorba.

Csikorgott a múlt-idő
meztelen talpam alatt,
tévedéseim tüskéi szaggatták
kérges bőröm,
fekete vér folyt,
halott vér.

Villám hasít az égbe,
dörgés csapja szét a csendet,
felébresztett.
Riadtan menekült a jövő,
a ma szétesett,
kegyetlenül
kidobott magából
az idő.

Arcom mosta
a fojtogató eső
fekete szennyesre,
furcsa sós ízként
könnyem
némán folyt benne.

Nézd a lángokat,
nézd az árnyakat,
miket a fény fest a fákra!
Hallgasd mint roppan az ág!
Mikor mohó éhséggel
belemélyeszti a tűz a fogát.
Érezd, a meleg átjár,
lépj mellé, ne félj!

Csak a szikra pattog,
ott a nyugalom vár.

Magához ölel a láng.

Az égre szállunk.

A reggel simította szét az álmokat
a derengő fény felsejlő arcodat
csillag szemed tűnt el az éjben
a veled-velem,
mikor ébredtem,
nélküled a valóságot nem kértem,
de a világ életre kelt,
könyörtelen,
s már nem éreztem bőröd illatát,
karod óvó, rám fonódó szorítását,
elszállt az álom,
de Te itt vagy velem,
s én veled,
mert csak így létezem.

Ma haltam meg, vagy tegnap?

Talán már nem is élve születtem
és csak mint egy evolúciós termékkel
a biológia tett-vett velem,
kényére-kedvére,
remélve,
hogy nem lázadok
és szerepem betöltve
szépen, csendben kipusztulok?
 
TE léteztél

vagy csak magamnak
üres óráimban megálmodtalak?
 
ÉN léteztem neked,

vagy mint egy futó gondolat
veled voltam éhes magányodban
és mert fáradt vagy tovább álmodni
hát a szemétkosárban
végzem
mint egy összegyűrt papírdarab?