A naptárban kettőt lapoztunk?

Tegnap volt karácsonyunk?

Álltunk a pőre fenyő előtt,

válogattuk a tavalyi díszítőt:

üveggömb akasztó nélkül,

gubancos girland végtelenül,

mókás ördögfióka plüss-terpeszben,

matt-sárga-csillag, kopott, fénytelen.

S a dobozban volt múltunk, jövőnk,

mit ránk rót irgalmas teremtőnk.

Tedd fel könnyes szemmel,

már hiába kérő, remegő kézzel

párod tragikus emlékét!

De ne éld át az élet kegyetlenségét

Ha nincs mivel, s nincs kivel koccintanod,

ha nincs miért, s nincs kihez hozzábújnod,

ne koldulj boldog emberektől,

zavarod őket, hagyd a gondoktól

megtisztult embereket örülni,

hagyd őket egymást szeretni,

hunyd be szemed, merülj el egy álomban,

hol Te is ember vagy, s helyed van a világban.

Nyolc lépcső volt, ólomlábakon,

a pokolból az életbe vezető úton,

sötétségből a símogató napfénybe,

a megjósolt halálból vissza az életbe.

Súlyosan hangzott a kimondott szó:

- megértette? Talán nem gyógyítható!

Az értelem keserű tényként felfogta,

csak a lélek jajdult fel fájva, lázadva,

még a szív remélt a szépről álmodva,

s csitult a félelem - a csodára várva.

Szemem fáradtan lehunyom,

a világot köröttem kikapcsolom,

Vágyom a hallgató üres csendet,

temetni minden fájó rossz emléket,

nem létezni a  mában sem,

nem gondolkodni a jövőben.

S egy neuron gonoszul elindulva,

vigyorogva vágja a múltat az arcomba,

kéjtől visítva kapcsolja a mához,

agyam rugdalva űz a holnaphoz.

Mint bolhát pattintanám szét körmöm alatt,

de visszamar a kegyetlen gondolat,

magamból támad a páni félelem,

koldúsként markolja a semmit, kérő kezem.

Varázsolok,

a szürke égre feletted kék-szépet,

a hideg őszi sárra élő zöld-füvet,

a kiégett mezőre színes virágszőnyeget,

a halott vizekbe csobogó életet.

Szemedbe könnyek helyére csillogást,

arcodra édes-szép mosolygást,

felém nyúló kezedre féltő simogatást,

zaklatott éjjedbe nyugtató álmodást.

Ajkaidra méz-ízű csókokat,

forró testedre izgató vágyakat,

a fájó múltra a felejtés fátylát.

Fogd kezem, járjuk a jövőnk útját.

Hazudj szerelmet,

űzd el a félelmet,
hazudj ölelést, hazudj vágyat,
hazudj mosolyt,
hazudj csókot,
hazudj életet!

Hazudj! Én elhiszem.

Hazudja szád a csókot,
hazudja tested az ölelést,
hazudja arcod a mosolyt,
hazudja szíved a megértést.

Hazudj! Én elhiszem.

Hazudj szép szót,
hazudj igazat, valót!
Hazudj! Én elhiszem.

Hazudj nekünk időt,
a végtelent,
hazudj nekünk jövőt,
elérhetetlent.
Hazudj! Én elhiszem.

Hazudj, hogy akarod,
hazudjon ölelő karod,
hazudjon a mozdulatod,
hazudj!

Arcod tünt el a távolság ködében,

a hangod a hallgatás csendjében,

ölelő karod nyoma, mert elengedtelek.

Utolsó szavad visszhangzik: szeretlek.

Szemedben kihunytak most a csillagok,

de éjszaka újra ölelnek az álmok,

emlékek élednek, hangok,  fények,

virágok szemedben, mosolygó remények.

Őrizd a tüzet, a pici égő lángot,

nyújtsd kezed, s kezem megtalálod.

Megállt az idő, a percek nem múlnak,

indulj el szerelem, hazavárlak.

A fény játszik testeden,

csillagot gyújt szép szemedben,

a szerelem mosolyog rám fényében.

A fény játszik testeden,

szádon szalad, csókkal ajkadon,

megpihen melleden, a büszke halmokon.

A fény játszik testeden,

bársonyos bőröd lágyan símogatja,

szép ívű csípőd mohón átfonja.

A fény játszik testeden,

félve ér izmos combjaidhoz,

rásimulva közelít álmaimhoz.

A fény játszik testeden,

vigyázva öled mélyét kutatja,

mely nyíló virágként magába fogadja.