Hajolj közel,

hangom csak suttogó.

Nézz szemembe

-veled álmodó.

Nyújtom kezem,

-féltőn símogató.

Vigyázz lelkemre,

-örökkön lázadó.

Érezd szívem,

-érted dobbanó.

Adj helyet,

-hozzád bújni jó.

Adj időt,

-létünk múlandó.

Hajolj közel,

hangom suttogó,

kimondom: szeretlek,

nincs szebb szó.

Csapj kezembe barátom, Párizs csavargója

/kinek nyaka már tudja míly nehéz segge súlya/

látod én még lábon cipelek minden terhet

és nincs "jó hercegem", ki előttem vágja a rendet.

Te fönn vigyorogsz /vagy röhögsz?/ a földi poklon,

vagy épp a mélyben melegedsz forró katlanokon.

Oly mindegy, de lenne egy apró, kicsinyke dolgod!

/ne rázd a fejed/, un itt már mindent a barátod,

megfáradt, megtört, sőt!

 Jézusnak könnyű volt

/vagy csak könnyebb?/

a jövőbe látott,

s ha jól gondolom

én csak a múltat láthatom,

/ha nem szégyenlem/

de ha végignézem

-Isten látja igazam-

nekem könnyebb döntenem,

azt hiszem

/úgy érzem/

Döntöttem !

 Ha süvít a téli szél

kabátod összerántod,

kezed zsebre vágod,

nem kell fáznod,

semmi baj.

De

lelkeddel

mond

mit teszel?

 Az idő

felfoghatatlan módon

végtelen,

halott homokszemek peregnek,

megállitani őket

lehetetlen.

a nincs tovább is a

holnapba

torkollik,

a lehetetlen is

- megtörténve-

elmúlik,

és, hogy mégis győzz

az idő fölött,

csapj az üvegbe!

fájni fog?

talán,

de nem számít,

a

múlt idő vére

folyik

halott kezedre.

 Felvillant arcod,

rajta

egy fénysugár

játszott,

mosolyt varázsolt

csillogó szemed köré,

vidáman táncolt,

játszott,

simogatva arcod,

szemedben nyíló

virágot

csodálta,

méz ízű ajkad

kóstolta,

huncutul füledbe

súgott,

egy szót,

alig hallhatót,

de

mi kimond

minden szépet és jót,

mire együtt dobbannak

a szívek,

mitől megszületnek a színek,

a hangok életre kelnek,

csak annyit szólt:

SZERETLEK

A téli nyárban

a reményre vártam,

hangod hallani,

kezed "megfogni",

vagy csak hallgatni,

veled álmodni.

A téli nyárban

hinni a csodában,

hogy eltűnik a "messze",

kezed - kezemben,

virágok nyílnak szemedben,

szép szerelem szívedben.

Téli nyárban

ebben a furcsa világban,

szerelmed simogatott,

szavad nyugtatott,

éltünk egy álmot:

lelkünk találkozott.

Egy gondolat

futott át rajtam,

rámeredtem

aztán hagytam

eltünni,

de tudtam,

bennem él tovább

makacsul,

várja sorsát

és irányít

a tudat alatt a gondolat,

hogy véget ér a ma

s a holnap

rabolja álmunkat,

belém mar a félelem,

mert veled létezem

s ha magam

maradok

mire jutok?

Bevégeztem?

mit ér az

életem?

Tudod,

létem

benned mérem!

Három királyok!Rátok várok.

 Merre kószáltok?Már nincs dolgotok?

  Hosszú volt utatok, elfáradtatok.

 Jézust láttátok,megcsodáltátok.

  A kisdedet fogadtátok, szép szóval áldottátok.

 Útját nem láttátok, sorsát nem tudtátok.

  Három királyok,ember vagyok.

 Magam útján járok,megváltást nem várok.

  Istentől fordulva,magamban bízva,

 göröngyös úton járva, születtem a világba.

 Rajtam Jézus öröke,örök voltunk bűne,

 a tegnap vétke,a holnap üressége.

Kiálts rám, üvölts, hogy ébredjek!

Hogy vége legyen ennek a semminek,

s fájón, kínlódva a földről felkeljek,

fejem felemeljem és kiegyenesedjek.

Állj elém tükörként, lássam szemedben

mit érek, számít-e még létezésem?

Rám nézve könny csillan, vagy hideg megvetés,

arcodon mosoly vagy gúnyos megvetés?

Simulj hozzám, érezzem szívverésed!

Megdobban-e kezemben? Vagy hallgató lelked

fojt magába minden jót és szépet,

végessé téve a végtelen életet.