szép szerelmem, mondd
sétálunk-e még a hold
túloldalán?
a világ elől elbújva
összefonódva az éj sötétjében

szép szerelmem, mondd
táncolsz-e még velem
csillagfényben?
ha az éj bársonya
simul ránk jótékonyan

szép szerelmem, mondd
ég-e még csók ajkadon?
lelopom
s gyújtok vele tüzet,
fényeket szép szemedben

szép szerelmem, mondd
karod átfonod-e testemen?
ha felsikolt a pillanat
szeretkezésünkben,
hogy csak benned létezzem

szép szerelmem, mondd
kimondod-e a hívó szót?

Télidő
előtt
a hideg ég felé merednek a lombtalan ágak,
nyílik még színes virág a csupasz kősziklák alatt?
Gazos borítja az őszi mezőt, havat vár a rög,
zavaros szürke égben súlyos felhő sereg pörög.
Fáradt
a nap
tétován
bóklászik.
Bújik a
világ elől.
Szakítsd le az utolsó szálat, fonnyadt szirmokat
csókokkal éleszd, húzd össze fázósan kabátodat,
fekete kendőt köss, s sétálj fel a hídra hajnalban,
s lásd mint tér meg a kicsi virág hozzám a habokban.

 Quasimodo szép szava elringatott,
álmokat hintett, érzőn simogatott,
lángok gyulladtak, vágyak ébredtek,
/így kelnek életre a szerelmek/
s most az álarc a porba hullik,
menekülnél, az álom szétfoszlik,
a rút arcból egy könyörgő
könnycsepp gördül,
szemed lehunyod, s a gnóm újra szépül,
vak szeretnél lenni, csak lelkeddel látni,
de álmaid eldobod,
megtanulsz temetni.

...és eljött a pont,
amikor már a lélek is zsibbad
nem csak a test
hol a valaha sebesen áramló vér
csak pang az ernyedt erekben,
a szív még harsogva pumpál ma is,
csak éppen erő nincs,
barázdák szabdalják
arcod egyre mélyebben,
a neuronok gátakba ütköznek
s ingereket csapdáz
gonoszul a felejtés,
pihennél a tegnapban vagy
a mát nyújtanád a végtelenig,
de jön a sötétség világa
mi régen a megnyugvást hozta
de ma az álom elkerül,
az éjszaka nem ringat,
csak zsákként rád borul,
s hiába nyúlsz egy kéz után
üres melletted az ágy,
nincs kihez bújj,
kibe kapaszkodj
hiába ébred a vágy,
csak a magány néz rád gúnyosan.

Hiányzik a hajnali ködöt bontó vonat
csattogása, az ébredő peron világa,
a C-i kihalt resti bűn rossz kávéja íze,
az a szál virág - papírban -, mit legtöbbször a
a poggyásztartóba tettem, ottfelejtettem.
Hiányzik az egy-kocsis lusta vicinális,
a B-i állomás dermesztően halott csendje,
s hiányzik mosolyod, mikor kocsid mellett ott
vártál rám, hozzám siettél, átölelt karod,
felhők között a nap is kisütött felettem.
Mond, az öregedő T "eszi" a negyediket,
vagy hármasban morog, kapaszkodik a hídra?
Járnak-e még ott, a gödrös úton csillaggal
homlokukon azok a furcsán más emberek,
mezítláb, hosszú, egyszerű fehér lepelben?
S a gyep fölött röppen még a szárnytalan angyal,
"Csoki" a láncvégén türelmesen várja, hogy
megsimítsd, s hajnalban az égen énekel a
pacsirta, hordja a szél a futó-homokot,
pompázik az ezerszín liliom a kertben?
Gurul-e cseppje a méznek, s csendül az üres
pohár ha az éjszaka súgja már álmodba
a volt-szerelmet, s leül-e ágyad szélére
Tóth Árpád és Radnóti -Fanni kezét fogva -.
Verlain őszt idéző sanzonját hallgatva?
Kezedbe kerül-e még a "fekete kötet",
az őszinte szép-szavak amatőrizmusa

vagy mára mindketten a szemétben végeztük?

"Sunt lacrimae rerum"

A csontokból főzött enyv tűnt el,
vagy az osztályon aluli fa száradt
bele az időkbe?
Nem tudom, csak éreztem, hogy
a fiók lágy siklásában nem áll meg,
szétesve landol a szőnyegen és
tartalma mint szemétkupac terül szét.
Mellé zöttyenek és találgatom mi és
honnan került az emlékek ósdi boltjába,
mit cipeltem magammal fölöslegként
a holnapba.

Érintésre porló pitypang koszorú,
a szandai réten fonta első szerelmem
csuklómra, színe tán sárga volt,
elvesztett szüzességét fonta bele
vérvörössel, de már csak az erdőszéli
szomorú-füzek őrzik titkunkat,
ki tudja mi van vele,
negyvenhat éve külön járjuk utunkat.

Kávéskanálról fénylik a vakrozsda között
a pécsi Nádor cizellált neve,
jó-magyar-szokásként gyűjtöttük
az értéktelen semmit valaha
a séfnek okozva gondot és hiányt
teremtve a hó-végi fogyóeszköz leltárba.

Egy vonatjegy, hátulján Fradi-Újpest
hat-kettő, törzsvendégként Pesten, ha
otthon játszott a csapat én ott voltam,
most vigyorgok /mikor egymást ölik a
drukkerek/ mi akkor söröztünk a lilákkal
egymást hátba vágva, a rendőröket gúnyolva.

Egy bírósági idézés, hát ma már szégyenlem
kajakosként az edzésen nem az erőt
gyűjtöttük, helyette a halászok varsáját
szétfeszítettük és vittük a halakat vagy
hagytuk őket elúszni, hát ezt kellett
valaha egy "bírósági dorgálással" megúszni.

És néha örülve, de inkább szomorún,
pakolgatom tovább "kincseim",
régi pénzek, egy "bélás" min komplett
reggeliztem, egy "petőfi", elég volt egy
izgalmas éjszakát ígérő, élőzenés
presszó randira, /még borravalóra is futotta/.

Nem válogatok,
minden megy egy másik fiókba,
mert ezek is én vagyok,
jó érinteni őket,
átélni a valaha volt pillanatot,
együtt létezni a múltidővel.

Tegnap dermedt halálba, bőre viasz pergamen,
álmos macska nézi még félve mozdulatlanságát,
néha morrant egyet, karmol az ágyvégen,
aztán mosdik tovább, virrasztva az éjszakát.
Nyúzott jószág, korban mint gazdája,
tort ülhetne már felette is a vén kaszás,
unalmában a láncos órát bámulja,
megszokta, nem zavarja a kenetlen nyikorgás.

Lebeg az éjszaka, elmúlik egyáltalán,
vagy már halomba borítva a voltot örök?
A tegnapra nem jön holnap, holnap-után.
Erekben megdermedt a vér, fekete rögök.
Döccen majd az óra, ha ellensúly koppan,
ujjnyi port terít lustán mindenre az idő,
csontra száradt foszló szőrök csomókban
hullanak egy döglött macskából, etető
híján, s míg bűzük nem zavarja az élőket
nyugalmuk ajándék a semmibe zárva.

A villogó /régen képcsöves/
tizenkilenc colból rám ugatott
regnáló királyunk, magabiztosan,
a mindentudók bölcsességét osztva,
én meg csak bámultam ki
borotválatlan pofámból,
hisz egy nyelvet beszélünk.
Akkor miért nem értem?

Csak ültem,
fizetetlen számláim szorongatva
s hallgattam,
mint osztja az észt,
aztán egy merészet gondoltam:
tűzbe a számlákkal!

De hova?

Ez itt
/egy élet materializált eredményeként/
orosz licenc panel a negyediken,
szakadt tapéta, büdös szőnyegek,
harminc éves, széteső bútorok,
könyvek halomba pakolva a fal mellé.
ujjnyi rések a falon,
a huzatban fecnik röpülnek
/örökre elveszett gondolatok/,
Pergő zománcú, központi fűtés,
két hónapja

"SZOLGÁLTATÓ ÁLTAL LEZÁRVA"

Még egy melegítőt magamra húzok.

vörös hajad lángolt felém
a megolvadt tömegben
izzadtság cseppek alól
szeplőket virított arcod
a betont tördelő hőségben
tekintetünk találkozott
mikor az
"ajtók záródnak"
parancsolattal
préseltek a fémlapok
még zavartan rám néztél
és beleolvadtál a mindenkibe

mosolyod itt maradt

s ha a télben
didergő szeplős sápadt
arcod megtalálom
majd rásimítom

és nyár lesz

Az éjszaka barát. Sötétségével, csendjével, befogadó ölelésével, nyugalmával simít végig a napi tébolyult rohanásban agyonhasznált, neuronok által szétbombázott idegeimen. Megértő mosollyal fésülgeti a kócos gondolatokat, gyomlálja a szokásos ballépésekre ösztönző indulataimat, néha írásra inspirál, olykor meg rádöbbent semmi létemre.

Az éjszaka velem öregedett. Valaha csak egy tizenötös égőt fogyasztó ívbe hajló asztali lámpa világította meg az előttem lévő könyvet ahol barangoltam a világban.