2010. december 21., kedd, 15:55

Szavak közt vakon tapogatunk, mi

a lélek-periféria vándorai, az érzések zsugori kufárjai.

Céltalan csavargunk, ködlepel borul ránk,

meztelen mellünk düllesszük a hazugságokban,

pőrén él mazochista voltunk a közöny jéghideg világában,

hol szégyellni kell, ha érzés ébred a nyomorgó lét felé.

Számoljuk zizzenő bankóinkat, undorodva elfordítjuk fejünk,

ha a nyomort látjuk foszlott ingében koldulni a járdaszélen,

vetünk némi aprót, s megnyugszunk, pedig csak a béna kézbe

adtunk mankót, hogy vonszolja tovább magát – utunkból.

2010. december 11., szombat, 17:35

Vénülök, kezemben fogytán az erő,
de lelkemben sokasodok.
Az ősidő köszön vissza rám,
 álmaimban hegyeket lépek át.
Talpam alatt sziklák omlanak a mélybe,
tenyeremmel tengerárt simítok lágy hullámokká,
szavam csillagok kéklő fényét ragasztja az égre,
napot teremtek, életet a földre.
 
Szürke reggel ébreszt,

a fogyó hold néz rám szánakozva,
könnyem nem fénylik
a vibráló csillagok között.
A kelő nap vakít,
lábam alatt a végtelen elfogyott,
mi szép volt, hűtlen szeretőként elhagyott.

2010. október 19., kedd, 14:20

"Színház az egész világ
és színész benne minden férfi és nő,"
 
Játsszunk hát,
lobogjon az a láng,
ördög írja szerepünk vagy a teremtő?
oly mindegy, miénk az ellopott idő

Játsszunk költőt
az itt-ott összeszedett vers-formákkal viaskodva,
ölelkezzenek rímeink egy lágy szonettben,
 klasszikusan legyen megformálva
s hogy nem hagy nyomot a fejekben?
oda se figyeljünk!
 
Játsszunk
érző lelket, szerelmes esteket, bújva izzadó éjekbe
hormontablettákkal spannolt testünk vágyainak kielégítésére,
s ne törődjünk, hogy a szomszéd fülel,
szálljon az a kielégült sikoly,
míg két kifacsart test a lucskos lepedőn nem pihen el.

A gyászmenet elindult a ravatalozótól, lassan, méltóságteljesen, csendesen. Az őszi szél hangján kívül csak János bácsi kisebbik lánya zokogása hallatszott amint néha csendesült a szél zúgása.

A lélekharang csilingelése kísérte az öreg pap mormolva mondott imáját. Hadarta a szövegét, csak a megszokás vezérelte. Nem tartotta igazi keresztyénnek soha Jánost. Nem az iszákosságát ítélte el – ő maga is rendszeresen dézsmálta a misebort és elfogadta a jóféle kisüsti házifőzeteket is –, de azt már nem fogadta el, hogy 82 éves kora ellenére is hajkurászta a nőket, igaz a felesége már 30 éve halott volt. Az öreg pap mindig azt mondta, hogy már neki is mellette a helye.

gyertyafény rajzol sejtelmes árnyakat,
apró halvány láng, rebbenve mozdulón,
elmosva fájón kihunyt álmainkat
könnycseppben gördül, arcodon megbúvón,
 
kezeink félő, kérő mozdulata
sóhajunk mozdít a parányi fényen,
mikor lemondón, a múltat tagadva
bénán várunk, fájdalommal lelkünkben
 
apró kicsi láng, hitünk táplálta fény,
álmaink tükrében csillanó remény,
öröknek hitt szerelem ölelése,
 
a sötétben eloszlik pici füstje,
hazugság hideg szele kioltotta,

lelkünkben fájdalom, emlék a múltra

Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

Hűs hulláma a fekete égnek,
Az álomvilág újra felidéz,
Lágy ringása lépteidnek mikor
Látomásként éjemen végigmégy,
Gyáva a nappalok valósága,
A képzelet testetlen szárnyaló,
Tér-időt vágyakkal levetkőzve
Álmokat, örök titkokat tudó,
Sejtjeinkben ébredő érzetek,
Oldhatatlan kötés létezésed,
Derengő fény óvó tekinteted
 
Foszlik az éj, tűnik már az álom,
Átkozott napra ébredek, tudom,
Jeltelen semmiben  jöttöd várom

Gyönyört álmodott az éjszaka,
büszke férfi vágy ölelt mohón,
nedves sikolyt csalt ajkadra
aztán a csend ölelt, álmodón.
 
Felhős könnyel ébredt a reggel,
zokogtak talán az angyalok,
a nap is árnyak mögül leskel
s csendülnek a lélekharangok.
 
Ott már nem létezett oltalom,
futott az út, s jött a pillanat,
ember volt, s lett szakadt húshalom
árok szélén egy lepel alatt.
 
Arcán béke, lelke már égben,
ma seb csak a lelkeden zokog
míg itt maradva az életben
a porló sírhantot morzsolod.

2010. augusztus 10., kedd, 00:21

járatlan utak a semmibe futnak
sápadt arcokon
fény-árny örvények játszanak,
rám borul hangtalan ez a rohadt világ,
tűzfalakra néznek napjaim,
kormos, sötét, málló vakolatként
hullik a tegnap rám,

még eltöprengek egy régi dal
monoton dallamán,
de vakablakom
a szürke reménytelenség,
zsebemben sikít a szegénység,

kiröhögöm,

elkerülnek a színek,
léteznek egyáltalán?
vagy csak képzeljük?

a világra vak szemekkel nézek,
hangokat süket fülekkel hallgatok,
vagy ezek már "belső hangok"?

ingem mosópor nélkül,
de kimosom,
legalább az izzadt erőlködés tűnjön el,

ma még...

de minek?

- volt létezések -
velem róják a köröket
az üres semmiben,
elhullott érzések nyomát keresik,
takarítani kellene,
a szemétnek szemétben a helye,
tenném már magam lapátra,
csak lusta vagyok hozzá,
de jól van ez így is,
majd együtt hullunk a

pokolba

2010. augusztus 10., kedd, 09:38

Állókép vetül a végtelenbe,
az idő megbénul,
színek fakulnak fekete-fehérre,
sziklák ülepednek porfelhőként
a szétszakadt földekre,

elfolyik az ég, eltűnik kékje,
fekete felhők fagynak jéggé,

halott madarak éneke
reked meg díszlet fák között,

dermedten vár a mozdulat,
az ölelés bilincsként fonódik,
halott testekben pusztul a zigóta,

zongorahúr hangtalan akkordja
őrzi az utolsó táncot,
gyertyaláng ellobbanó lángja
káprázik még egy pillanatra,

csapdába zárt neuron
hal meg ingerhiányban,
a lélek mér abszolút nulla fokon,

templomban omlik a vakolat,
puttók potyognak
málé hívek nyakába,
Mária szemérmetlen szemez
az összes szentekkel,

Isten hortyogva alszik,
az ördög mozdulni lusta,
már egymással sem játszanak,

ránk untak?