ma

hívlak

téged várlak

és megtalállak

szeretnélek szeretni

magamhoz ölelni

veled nevetni

szeretni

ma

éjszaka

két karomba

magamhoz fonva

tested érezve

csókod íze

méze

én

kincsem

én  mindenem

én szép szerelmem

örök életem

létem

Te

 Végtelen égen vezet álmaink ösvénye,
csodákat teremtőn álmodó képzeletünk,
vigyázom lépted, kezed add kezembe
és csak szállunk, csillagok közt repülünk,
léptünk a tejút fénylő szalagján játékosan koppan,
égig érő fák koronáján bújik át a holdsugár,
arcod cirógatja, nevető szemedben villan,
és szállunk tovább, a mindenség ma kettőnkre vár,
s ha fáradsz, puha felhőkből vetek neked ágyat
és ölelésemmel, szerelmemmel betakarlak,
örökké téve benned a féltőn kérő vágyat.

Csak az éjszaka,

a sötétség világa

ne jönne soha,

mikor a csend zár börtönébe,

a múlt felvillanó emléke

mar sebet lelkedbe.

Mozdulatlan daccal

űzöd a gondolatokat,

de nem tudsz menekülni,

nem tudsz feledni,

nem akarsz szeretni,

jó lenne örökre temetni,

de nem tudod megtenni.

ÉS

fájni kezd a világ,

arcodon hervadó virág,

szemedben kialvó fény,

lelkedben kihaló remény,

ököllel csapsz a semmibe

és csak vársz

a semmit sem hozó reggelre.

Hideg világra ébredsz reggelente,
fejed alá az emlékek szikláit gyűröd,
a sötétség font béklyót lelkedre,
fáj most a létezés is, de tűröd.
Sav marta síneken döcögnek a szavak,
szőnéd a holnapot, de kezed erőtlen,
féltelek, a fájó emlékekből visszavárlak.

Jöjj,
  bádogként kong az üresség köröttem.

Elhagyni még most sem tudlak,

 rabként megtartani nem akarlak,

lelked egy szabad világról álmodik,

egy új, szebb szerelemre vágyik,

a láz marta seb már gyógyul ajkadon,

s mosoly teremt újra virágot arcodon,

a felejtés szárítja szemedben a könnyeket,

a megbocsájtás temeti el a vétkeinket.

2009. julius

 Én teremtettelek,

álmokból, vágyakból,

magányos éjszakákból,

emlékező pillanatokból,

lélekbe maró fájdalomból.

Én teremtettelek,

az emlékező tévedésekből,

a régmúlt temetett vétkeiből,

lelkemet égető kínzó tűzből,

a mindent akaró szerelemből.

Én teremtettelek,

igaz szóból,

egy álomból,

a létező

valóságból.

Ölelj magadhoz,

ments meg

ettől

a hazug világtól.

 Reggel volt.

Az eső esett vígasztalan egyhangúan,

de egy szép nap vágya bújt meg mosolyodban,

arcát nézted, higgadt tekintetét,

féltőn megsímogattad a kormányt fogó kezét,

szemed lehunytad, a jövőt vágytad,

nyugodt életed vele tovább álmodtad.

Reggel volt.

A gondolatod féksikoltás szaggatta,

riadó szemed fényszóró vakította,

s a csattanás, a soha el nem múló pillanat,

mely szétszakította az összefonódott álmokat.

...és temettél,

...és nem feledtél,

álmodban ma is a fék csikorog

és szemed sarkában könnyeidben élnek a sóvirágok.

Az éji csend kínzó hallgatása telepszik rád,
kandi utcai fények törik szobád ablakát,
szíved üteme ver vad ritmust füledben,
a kínzó magány telepszik meg lelkedben.
Némán egy hangra vágysz, egy hívó szóra,
de csak monoton bántón ketyeg a falióra.

Erőtlen kezedből pereg a pillanat,
 
lassan elfogy mit a sors fukaran rád mért
 
közönyöd oltja a lobogó lángokat
 
és most fizetsz az eltékozolt álmokért.
 
Ne nézz vissza, múltad már a homályba vész,
 
ne nézz előre, utad pár lépés csupán,
 
csak annyit mondj: ennyi volt, így lett vége, kész!
 
Időd letelt, lépj át az ifjúság álmán!