Alkonyi csend

Szobámba lopja csendjét az alkony,

a folyosón fáradt árnyékok hajolnak.

Tegnapi visszhang oson még a gangon,

s az udvar szegletén neszek lopóznak.

Apró lámpák gyúlnak fényt tékozolni,

és bódult bogárhad leng körbe-körbe.

Sok csillag igyekszik halkan szánakozni,

ahogy a hold belehal egy sápadt tükörbe.

Vakkant egy vén eb és csontról álmodik,

pár csacska szellő még lágyan felnevet.

A gyárban dudálnak, ez már a harmadik,

gyertyalángtól táncol a lusta mennyezet.

Szentséges Éj

Különös hangja van ma a csendnek

éjfeketére alvad a nappal vére.

Bűnbánó sebeit békésen betakarja

az álmosan lengő hó-álom pihéje.

Felfoszlik lassan az éj-szövet,

imát ragyognak a pislanó csillagok.

Angyalszárnyak halk suhogásában

csengőkkel ölelkeznek lágy dallamok.

Odakinn, áhítat leng a fák között,

térdre ereszkedik a sápadt holdvilág.

Megrázza hosszú, fehér haját az ég

s üvegre hinti csókját a jégvirág

Őszi köd(2)

A pusmogó ködön a nap keresztre feszítve,

a szürkeségen vére, alig-hogy átcsorog.

A fénylő utcakövön gondokba merülve,

időtlen-elhagyott lábnyomom ácsorog.

Álmosat nyújtóz’ a reggel az est után,

a sarkon befordulnak a fázós tegnapok.

Csak egy tócsa mered rám tükör-bután,

átlépve, csendben magamba-hallgatok.

Hallom, ahogy könnyeden szétterülsz

véremben, piroslón mint tavaszi hajnal.

Hallom, ahogy lelkemen csendben ülsz,

ködbe burkolt, lüktető szív-ricsajjal.

Őszi köd

Aprókat tüsszent a köd a házfalon

s a hold tegnapi felhőket terel.

Fekete szárnyát a varjú-éj kibontja

amott csak pár ijedt csillag figyel.

A sötétség ráncain csend-ima toporog,

apró gyöngyöket sóhajt a tejszagú pára.

A lámpák gyomra fény nélkül korog

s az éjszaka kapuja sarkig kitárva.

A fák törzsén csorog, mint a bánat,

gubancos szőrű, kóbor ebek vonyítanak.

Némaság tapossa a levetett levél-ruhákat,

az ágak, bűntelen-vezeklőn földre hajlanak.

„Tétova óda”

Ha lassan körbefog és rám hanyatlik a csend,

olykor még halkan-dobogva Veled vagyok.

Üresen sercen tollam, zavar a néma rend,

mielőtt összegyűröm, a papíron üres sort hagyok,

látod, az erdők szurkos árnyéka földig hajol

és mint keserves-szép, lassan az avarba égett,

görcsös ágak, a tegnapi büszke koronák alól

a nap lehunyt szemén, egemre karcoltak Téged.

Kacagott válladon az eső gyöngyöző varázsa

és nagyot szusszant, ahogy a nap felpirult,

fodrokat játszott a felhők lenge szárnya,

alattuk a folyó lassú méltósággal ezüstbe borult

és míg álmokra várva ragyogott homlokom,

körbe fitos orrú szellőcskék neszeztek,

még illatod - de furcsa – magamban hordom,

nem tudom ha már nem érzem, mihez is kezdek.

Néma hittel

(ritmus gyakorlat)

Néma hittel,

szép zenittel

kitárnám

az ég színét,

fénylő ingem,

minden nincsem,

Téged félő

énekét.

Dalom hogyha

madár volna,

tó-tükörben

fürdene,

a holdhoz, lusta

felhő bújna

s fény-pókhálón

lengene.

Hagynám szépen,

lélek-réten,

ringani az

álmokat,

szívem fölött,

ég-föld között,

csipkefényű

szárnyadat,

megsimítnám,

táncra hívnám,

fűszál-hajló

dallamot

zengnék én is,

hogyha mégis,

szív-hegedűd

itt hagyod.

Csak én és Babits

„Csak én bírok versemnek hőse lenni”

kitárt lélekkel nyűglődik minden sorom,

de lehet-e másként verset megigézni,

szentséges teher vagy Te az utókoron.

„Első s utolsó mindenik dalomban”

ha nem akarnám is mindig én vagyok.

Lehet súlytalan vagyok ebben a korban,

de nagyságod erre az egyetlen ok.

„A mindenséget vágyom versbe venni”

s ha tökéletlen is ez az én-végtelen,

Te tudod, mily nehéz embernek lenni

hol a gépekben mindig cserélődik az elem.

Kétkedés szonett

Ahogy tűlevelek tövén cseppen a gyanta

úgy cseppenek Belőled vissza önmagamba,

mint olajfák fénylő levelein az álom,

elillan s a nincsben magamat nem találom.

A szivárvány áthajol a pipacs-halálon,

a felhő is, szemöldökére holdsugárt von,

összehordom magam égig-zengő halomba,

Érted felgyújtom fénylő máglyámat naponta,

a hamuból tegnapi szél csihol parazsat,

haloványan piroslik tőle a pirkadat,

és kiűzetett lelkem ring egy tűz-korálon.

Aludni készül a város

A macskakövön bukfencet vet a sötétség,
a sarkon befordulnak az utolsó fények.
Tolakodva villognak a neon-istenek
és halkan szuszognak kettétört remények.

Lüktet az ősz(2)

Szél sir' a fák tetején,

lenge szinek' huzakodnak.

Lüktet a hajnali köd,

alszik a csend-szemü' holnap.

Rőt nyugalom belereng,

szusszan a szürke vitorla.

Tócsa körökben az ég

a nyár-akarást hivogatja'.

Vérzik a zöld moha-ing,

sárga levél betakarja.

Fázik a reszketeg ág,

az ősz, szineit' kirabolta.

Lüktet az ősz(1)

Láng kavarog, ősz szűz dala fénylik a fákon,

serken a vér, szelek éles kardja suhint.

Gyöngy szemű harmat cseppen a bús fűszálon,

sír a madárdal, vége a méz ízű nyárnak.

Kék szemű ég anya fellegek szélén alszik,

szürke bozontos álmokat lüktet a szív.

Rozsda paláston fényt didereg suta nap-csók,

lágy, puha szőnyeg duzzog a kertek végén.

Tolvaj ősz

Lopja az ősz az álmokat,

miljó' levél bús szárnyra kap,

kérdeném, de már nincs kitől,

árnyékom, árnyékom kardjába dől,

lesznek-e varázsos nappalok,

mikor az ágakról újra fény csorog

és zölden kábul a végtelen,

dallamok ébrednek hirtelen,

nem búsul barnán a lomb-füzér,

az illat megint az égig ér

és szirmokat csókol a lágy eső,

tócsányi tükrökben fürdető,

remények szárnya majd suhog,

a hajnal szép harmatot zokog,

mezőkön pipacsok hintálnak,

selyme lesz megint a fűszálnak,

az ösvényen lépésed zajtalan

és gazdagnak álmodom magam,

a korhadt gondolat lassan kidől,

kérdeném, de már nincs kitől.

Árnyék-szavak

Mikor csillagot vonszol az est

és csak a sápadt hold vigasztal,

egyedül vívok, nem vagyok rest

a belém süppedő szavakkal.

A falon árnyékom csontos ujjai,

ragokba kapaszkodva küzdenek.

A bábjáték fekete, izzó romjai

hullnak, mint megunt ékszerek.

Remeg a gyertyalángban a sok ige

és füstölve száll a keserűség.

Sorokat nem karcol semmi se,

tollam hegye lassan a papírra ég.

Még mindenem Rólad írna verset,

de az idő lefogja tétova kezem.

Kereslek

Kutatlak kettétört, szép szavakban,

megfakult színeimben folyton kereslek.

Még mindig látlak ezer-szín alakban,

bár emlékem nehéz függönyei rejtenek.

A felhőben is él a tenger emléke,

a szénaillatban ott a zöld mező.

Semmi nem tűnik el múló-örökre,

bárhogy is hisszük, hogy felejthető.

A csend is, ha iszonyú nagyra nő,

őrzi visszhangzó dallamok neszét.

A nedves koppanásban ott az utcakő

s emlékek hevernek szerte-szét.

Az éjszakára emlékszik a hajnal-ég,

mi szemed fényével édes rokon.

Időm

Ahogy est-papíron vés fénnyel a hold
úgy karcol belém mindig a gondolat.
Mindegy már, a múló tegnap hogyan volt,
a végtelen sínjein, elém tolat.

Gomolygó füstjén átúsznak a percek,
dölyfös keblük lassan órává dagad.
Mint szekrényajtóban a szú, ha perceg,
lassú lelkemből csak fűrészpor marad.

Magával viszi az múlás sodrása,
évgyűrűin, holt remények hajtása
rajzol kört, lebegve a jövő mögött.

Előttem, mögöttem, tükör az idő,
magamból megyek, magam ki szembe jő.

Virrad

Megvirradt s virágot sóhajtottak már a kertek

ott a sáros út és a dülöngő kis házak mögött.

A kacagó szirmok illangó sóhajokból mertek

illatot, és a tegnap virulva a mába költözött.

A nap fürge fényét terítve már a fákra bukott

s egy röpke pillanatra tavaszt hazudott nekem.

Frisseket sóhajtott lelkemben egy vén fagott,

az a pillanat, többé már soha nem lesz ilyen.

A csendes szellők is félve susogtak valamit,

hogy a tél még meglehet zordan visszaölel.

Nem tudom szonett

Nem tudom hogyan szeretlek, tán mint a vak,

kinek csak fény dereng homályos íriszén.

Mint a felhőt ölelő szellő, akarlak,

mi körbetáncol a tó csillogó vizén.

Vagy még tán így sem és nem tudom miként is,

mert kábultan nézek, szememben napodtól.

Ocsúdik bennem egy vérző, puha fétis,

képedre gyúrtál a szürke, semmi porból.

Függök oltárodon, mint kábult feszület,

virágod illata csorog homlokomon.

Szirmaid rám terítik selymes ingüket.

Lassudan

Lassudan pergeti emlékeit a nyár,

gesztenyefákról csüng a barna titok.

A hulló lombon lélek-rezdülések,

apró halálba szálló, rozsdálló tegnapok.

A felhők keserű cseppeket sírnak,

tócsákban gyűlik múlása a nyárnak.

Illatok nehezülnek csontos ághegyeken

alig suhognak röpte madárszárnyak.

Ólálkodó ködkarikák szeme fénylik,

szusszanásnyit még felcsillan a tegnap.

Az avarban tavaszi zöldek alusznak

és őszbe sajnálja magát a holnap.

Alkonyi csend

Szobámba lopja csendjét az alkony,

a folyosón fáradt árnyékok hajolnak.

Tegnapi visszhang oson még a gangon

s az udvar szegletén neszek osonnak.

Apró lámpák gyúlnak fényt tékozolni

és bódult bogárhad leng körbe-körbe.

Sok csillag igyekszik halkan szánakozni,

ahogy a hold belehal egy sápadt tükörbe.

Vakkant egy vén eb és csontról álmodik,

pár csacska szellő még lágyan felnevet.

A gyárban dudálnak, ez már a harmadik,

gyertyalángtól táncol a lusta mennyezet.

Megdőlt csendek

Fatörzseknek dőlt csendek virágzanak

és árnyékok lejtenek lágy melódiát.

Csillagok szitálnak furcsa fényeket

és álmok lopakodnak a sűrű esten át.

Tegnapi emlékmorzsa a mába karol

és együtt ballagva a holnapról mesél.

Aprókat pipázik a háztetőn a kémény,

szürkén füstölgő gondolat a felhőkig ér.

Nyirkos sóhajok kúsznak az ágak közé,

köd-kabátját a város magára húzza.

Sudár lámpaoszlopok árnyéka botorkál

és álmosan felnéz a halvány Tejútra.

Altató

Álmodj ma éjjel kósza álmokat,

remegve szálló éj-lepel  zenét.

Föléd hajolni hagyd a hangokat,

érezd a dal simító, lágy kezét.

Engedd pilládra lassan omlani,

lebegj az álom tengerén,

engedd palástját rád teríteni,

kószálj a csendek rejtekén.

Anyanyelv

Már nem úgy szól mint egykor,

mikor még pusztákon kószált szavunk,

de lelkeink összefonódva zengik

egy vérűek, egy nyelvűek vagyunk.

Paták zajában s véres, vad csatákban

sohasem futottunk, nem voltunk alul!

Hitünk s reményünk tartott egybe

s a szó, mi először hangzott magyarul.

Szavunkban ott van Árpádok szava,

a bús imákban síró Mária siralom.

Reményünk, átkunk, lelkünk, hazánk

e szó, majd fölénk boruló sírhalom.

Könnyünk, jajunk, bús szerelmünk,

áldó, átkozó, büszke konok indulatunk.

Csak állok az avarban

A pillanat, sután pihegve sóhajokra bomlik,

fényét-veszítve ballagnak nehéz ködök.

A szürke árnyakon viharkabátba bújva

volt magamból, magamba visszaköltözök.

Fázok, ahogy hajamon ezer emlék csorog,

nesztelen léptekkel, felejtett ösvény vezet.

Nincsenek zajok, sűrű csend motoszkál,

minden ág, mint felhőkbe karcoló ékezet.

Cipőmet átázzák’ az avar sós könnyei,

süppedő tegnapok lapulnak léptem mögött.

Halott színek vergődnek s visszavágynak,

szellőkben elringani napos ágak között.

Csak nézlek

Csak nézlek, csillámló, halk szemekkel,

töprengő percek ülnek némán a vállamon.

Felhők bújócskáznak nap-fényű kerettel,

misebor-csókod íze kószál még ajkamon.

Csak nézlek, s nem tudom éltem-e Előtted,

ennyim maradt, mindenem belehalt már.

Lelkembe lelkedet egyszer beleszőtted,

s lettél mindenemben fénylő gyöngy-kosár.

Csak nézlek, csillámló, halk szemekkel,

kifeszült gondolat harcol az akarattal.

Szemedben ragyog az ébredő reggel,

estéimmel vívok még keserű haraggal.

Stáció szonettkoszorú

I.

Magot vetettem s Atyám, ki majd arat,

most kezdődik igém végtelen útja..

Utánam sziklányi, örök hit marad

s érettetek a Via Dolorosa.

„ Ártatlan vagyok ettől a vértől!”

ki ítél, egyszer majd megítéltetik.

Szavad, Barabás tettével ér föl,

majdan por lesz mind, ki porból vétetik.

Vállamra veszem azt, mit rám raktatok,

valahány sebem bűnötöktől sajog.

Bíráim, egyszer atyámnál bevégzik.

Enyém a kereszt, mit Ti akartatok,

a mennybe indulok, de még itt vagyok.

Időtlenség

Mikor majd az utolsó óra is megáll

és selyméből foszlik a pókfonál,

a utolsó csillag az időtlenségben

fénytelent-búsulni, vajon hova jár?

Mikor majd minden szél elül,

s lepergett levél-had összegyűl

színtelen, színeveszejtetten

vajon majd a semmibe repül?

Mikor elporladnak a hegyek,

és kaviccsá őrlik az emlékeket,

még utoljára délceg indulattal,

egekbe karcolják a vétkeket?

Mikor majd a víz elcsendesedik,

erejéből egy utolsó hullámra telik,

mi mossa majd tisztára a partot,

ha morajlását a csendek elnyelik?

Bennem lakik

Vihar ragyogású bennem a lélek
szikráimtól vadulva lángolnak tüzek.
Vélt okaimból szállongó pihéket
elrejtik a földig alázkodott füzek.

Darabjait kimossa belőlem a féltés,
utánuk kapva üres marad kezem.
Fagyott tavaszként kong ezer kérdés,
el sem indultam s már megérkezem.

Jó volna azt mondani, elég volt,
de ecsetemben még ezer szín ragyog.
Suhog még tollaimtól az égbolt,
ösvényeimen még lépő lépés topog.

Lázas estéken táncol még a kedvem,
tudom, volt, ki vonattól halt halált. 
Ily dicsre ma még nem kell epednem,
céltábla vagyok, s volt ki eltalált.

A Holdra ágyazok

Fénytelenre fosztott Holdra ágyam vetem,

álmaim lidércként baktatnak a köveken

és elkövetem újra meg újra minden hibám,

s míg vergődve harcolok a megszürkült léttel,

fényeket izzadó, álmatag koromsötéttel,

tükörre feszülő, homályos képek remélnek,

semmikből teremtődtem, el mégsem érlek,

a mérleg, súlytalan billeg, megmérettetve

feszítem fel magam minden fény-keresztre,

legyűröm torkomon kínom jég-keserveit,

s a mindenség hitének teremtő elveit,

tenyerem oltárán egyszer megállt az Isten,

mikor ereimben kúsztál pillangó-szelíden.

Elveszett jövő

Néha még én is szépeket álmodok,

hogy a hajamon csillognak a fények.

Aztán belém mar, hogy szomjas vagyok,

hát nem látjátok, Ti kik mellettem éltek?

Engem is megálmodtak, én is úgy születtem,

anyám egy jövő-csillagot vajúdott velem.

Bár nem lengett körbe fennkölt szellem,

bennem is felragyogott lassan az értelem.

Nekem nem jutott, csak műanyag pohár,

de a lelkem szomjasabb mint a szám.

A zsíros kenyér fölött mindig dong bogár,

de mamó nekem is azt mondja: kis-unokám.

Csendes éjeken

Csendes éjeken,

mikor bagoly rikolt,

megszürkül minden,

ki élő, ki holt.

Csillagok fénye alatt

a sötétség készül,

hamuját hinti,

a Hold beleszédül.

A sötét zúg felettünk,

párállik, mint a méreg.

Nincsenek színek,

nincsenek fehérek.

Ágak koccannak,

sírva, zörögve,

nem „pödrik” levél

szellőért könyörögve.

Sápadt sarlója

a sajtnak is meztelen.

Ásít a sötétség,

fekete végtelen.

Köpenye szétterül,

üreslő, rideg,

mint feszített, remegő,

pattanó ideg.

Sötét világ

Sötét palackban

sötét papír!

Sötét a víz és

sötét a hír!

Sötét hullámok

sötét zaja,

sötét barátok

sötét szava!

Befelé fénylő

sötét szoba,

vakon meredő

sötét fala!

Hangosan koppanó

sötét zajok,

üresen bámuló

vak ablakok!

A lángok, a csókok

mind sötétek,

sötét a dajkáló madárfészek!

Sötét levél alatt

sötét szirom,

sötét csontvázon

sötét izom!

A Nap is fénytelen,

komor, sötét,

árnyékod nyújtja

sötét kezét!

Éjszaka a híd alatt (Tükörkép)
Inkább csak egy hangulat.

Éjszaka, a folyók is sötéten kinyújtóznak 
és álmosan a partnak szaladnak szüntelen.
Meglopják pókhálóját a nehéz csendnek 
és lassan hullámzik árnyákokon a félelem.

Fehér tarajok most izzó sötétre váltanak,
a meder mélyet sóhajtva lomhán kanyarog.
Alig zizeg néhol egyke, messzi csillag,
s a víz, kígyó szívével, ólmosan morog.

A karcsú hidak, kormos árnyékot lehelnek,
gyászos bordájuk gomolygó párába roskad.

Január

Fázós hidegek kurtítják a nappalt

jégszikrán siklik a dermedt idő!

Ropogó hópalást szendén fehérlik,

terhétől roppan a piros tető.

A Nap, hunyorítva későn ébred,

szürkület csorog még az ágakon.

Jeges tükörben fésüli sugarát

és szikrázva tovasiklik a fagyott tavon.

Február

Cinkedal borzolja fehér ingét,

de öltözni készül a fehér világ.

Lebegnek még szende kis pihék

ha a szél, megrázza a cihát.

Mosollyal villan ki a kék ég

s mosollyal flörtöl már a Nap.

Henna

Hennával festettél ékszert szívemre,

bíztam, jel leszek ékes homlokodon.

Emlékszem gyöngyharmat-hitemre,

ajkad formálta kimondhatatlan keresztre,

átkos türelem lobbant gondjaimon.

Aranyad fényébe belehomályosodtam,

fölém hajolt szerelmek gyöngyhalásza.

Tüzek emésztettek ezernyi okokban,

kedves, még őrizlek fénylő-magamban,

bennem ragyog tündöklésed fohásza.

Botladozik Magadban valami különös csoda,

kitavaszodik bennem szép mosolyod.

Beleölelkeztem harangok hangjába,

fényeim kigyújtom egyenként, sorba,

veszett kincseim kósza felhőkön hordozod.

Lomtalanítás

Az utcán illattól részegen bolyongok,

elnyűtték sorsomat ezernyi gondok,

s a házakból kitántorgó lomha neszek,

torkomra forrnak míg lélegzetet veszek.

Szirmokon marakodnak évődve a szelek,

a fuvallattól minden levéllel én is remegek,

az utcazajt feltűzi az első napsugár,

kukát ürítenek, odébb egy koldus áll.

Fél életünk lomtalanítva, halomban áll,

minden rakásban sorsnyi emlék-halál,

s míg a sárgán csilingelő villamosra várok,

félve, hogy ne lássák, lelkemben guberálok.

Vagyunk minden

Mert ember vagyunk, teremtők, „Istenik”,

de mikor „voltunk”, „most” időnkbe érkezik

semmivé válunk s leszünk felejthetők.

Mert álmok vagyunk, gyönyörűek, vadak,

nem ismertelek s máris elhagytalak,

avar leszünk, elmúló, cifra szemfedők.

Mert hang vagyunk, némán is kiáltó,

berozsdállt hangszálon, lelketlen altató,

de hangtalan leszünk, rideg szeretők.

Mert lélek vagyunk, bezárt kitárulkozás,

ébren szárnyaló, temetetlen álmodás,

de elhantoló-magunkban, leszünk temetők.

Mi, magyarok

Folyó siratta

hármas koporsó regéje,

széllel daloló

sámán jövendölése.

Mind, mind én vagyok!

Vad horda

hazát álmodó vágya,

Emese, turullal

álmodott szent álma.

Mind, mind én vagyok!

Álmos leke,

hazátlan, boldogtalan,

hon kapujában

sírhant, mi hontalan.

Mind, mind én vagyok!

Tőrtől fakadó

csorduló vérpatak,

Vereckén áthágó

hódító, hét hadak!

Mind, mind én vagyok!

Fehér pej

csillagrugó patája,

marék zöld,

csorduló víz csobogása.

A Halálhoz

Mint ha nem is volna!

S mégis!

Veled van végig,

tán fél is!

Ruhája sincs,

kincse, aranya,

a lelked mélyén

az a kis tanya

az otthona!

Mint ha nem is volna!

S mégis!

Nem párod,

nem szereted,

de véd is!

Nem látod, de ott van,

szíved mélyén

a sarokban,

beköltözött!

Mint ha nem is volna!

S mégis!

Nem ölel,

nem kérdez,

tán néz is!

Nem szól, csak vár,

picit rabul ejt,

mindenre emlékezik

s nem felejt!

Mint ha nem is volna!

S mégis

Kirielejszom

(átdolgozott)

Hányszor vigyáztam, féltem kimondani,

mert templomodban minden csendre int.

Nem hangzik zengő „kirielejszom” ,

s már hasztalan kimondanom megint.

Tömjéned illata lágyan körbelengett,

mint kinccsel áldott, szegény gazdagot.

Az utolsó stáció térdre rogyasztott

és fel nem támadó sós nyomot hagyott.

Vigyáztam pillén’, súly nélkül kimondani,

miben minden imák fénylő vére ragyog.

Most bennem ólmosul, súlyos-súlytalan,

s mélyemben, mint halott irgalom tántorog.

Elipsz

Ahogy köreimből kibúvó, lomha ellipszis

körberajzolja lassan fáradt homlokom,

úgy kúszik át hegyesre sodort lelkem is

Isten kezében fércelő, örök tű-fokon.

Őt még remélem mindig magamban,

s hogy értetlenségem megértse, hagyom.

Billegek közte és vétő magam között,

mint félig kiürült pohár az asztalon.

Embernyi évek óta a kétely belém mar,

ponttá sűrűsödött bennem a végtelen.

Énembe mártott súlyom könnyű lett hamar,

de keresztnyi palackpostája hangtalan üzen.

Őszi Párizs

Tegnap minden ősz Párizsba szökött,

kabátba bújt a Szent Mihály úton.

Könny csordult levél-gallérok szélén,

Őt siratta, tudom.

Fénylő avarban ezer „héja-nász”,

a Szajna még álmosan suttogott.

„Rőzse-dal” ült a hajló ágakon,

mint „bíbor” tetszhalott.

Homlokán égtek az ősz lángjai,

emléke még ott „suhan nesztelen”.

A Pont Alexandre ívén átsétál

nélküle a jelen.

Párizsból tegnap minden ősz szökött,

elvitte mind a fájdalmas kacajt.

Ihleten innen és túl

Miért gondolod, hogy elhagytalak,

hisz benned hagytam minden csodát!

Emeld válladra, vagy rejtsd öledbe,

Benned feszülök suttogva odaát'.

Miért gondolod, hogy nem hagylak el?

Magad is megállsz már a lábadon.

Holt Költők Társasága lett már ez itten,

ideát' ülünk csendben egy vén padon.

Miért gondolod, hogy ide tartozol,

hisz itten már mi nem verselünk.

Hidd el, jobb ha odaát' maradsz,

itt legfeljebb kártyázhatnál velünk.

Megtagadtalak

Uram, ó hányszor megtagadtalak

s bújtam előlem, rettegve magam.

Nehéz köveken, jövőmet-félve alszom,

képem tükrödben oly bizonytalan.

Mint cseppkövek, csak lassan növök,

Hozzád felérni, sorsom halogatom.

Vérző oldalamon Téged tapintlak,

töviskoronámon Te vagy az irgalom.

Elhalkulsz bennem s csendre intesz,

így leszel magamban örök érthető.

Lepleddel befeded gyarló vacogásom,

ismersz, Veled vagyok sebezhető.

Ismerlek

Ismerlek,
ahogy a csípőd ringatod
a tangóra,
ahogy ebédet tálalsz
harangszóra,
ahogy kenyeret szelsz
puha kézzel,
ahogy gyereket emelsz
épp fel,
ahogy elsimítod hajad ha
szemedbe omlik,
ahogy a kötényt megkötöd, ha
kibomlik,
ahogy a könnyed ajkadig
csorog,
ahogy szerelmesen a kezemet
fogod,
ahogy illatos szirmot lágyan
simogatsz,
ahogy ha hiányzom, magadhoz
hívogatsz,
ahogy ha este van,
lefekszel,
ahogy ha bántanak, magaddal
veszekszel,
ahogy ha örülsz, a fény
beragyog,
ahogy lesimítod egy levélről
a harmatot,
ahogy a lelkedbe nézel, s azt mondod
szeretsz,
ahogy ha átölellek, mindent
elfeledsz.

Dorbézolás után

Apró zajok kopognak, így hajnalonta az ablakon,
a napsugár csíkosat tüsszent a poros függönyön.
Vörösbor folt alszik még fakón az abroszon
s a macska nagyot nyújt a székláb közön.
Egy pletykás szellő összekoccint két poharat,
morzsákban szunnyad még a tegnap éj.
Üres üvegeken lassú, kalandos zenével matat
s panaszt nyikorog kopottan az ajtószegély.

Hamvadó cigarettavég

A pohárból örvénylőn illatok lebegnek.
Bársonyos, könnyű, barna-nász!
A füstön át nézem a néma percet,
gomolygó, lassú, kék-fohász.
Tejszínes, fehér körök ringanak,
kesernyés ízű, forró álmokon
s a hulló hamuban parázs cikázik,
a koccanó kanál zenéjét hallgatom.
Nyelvemre simul a mély barnaság,
sóhajjal felszökik egy füstkaréj,
lomhán botorkál még a reggel,
pillája ólmos, illata mély.

Csak állok az avarban

A pillanat, sután pihegve sóhajokra bomlik,

fényét-veszítve ballagnak nehéz ködök.

A szürke árnyakon viharkabátba bújva

volt magamból, magamba visszaköltözök.

Fázok, ahogy hajamon ezer emlék csorog,

nesztelen léptekkel, felejtett ösvény vezet.

Nincsenek zajok, sűrű csend motoszkál,

minden ág, mint felhőkbe karcoló ékezet.

Cipőmet átázzák’ az avar sós könnyei,

süppedő tegnapok lapulnak léptem mögött.

Halott színek vergődnek s visszavágynak,

szellőkben elringani napos ágak között.

Betyárének

Homlokunkra billoggal ül a szegénység.

Nekünk szuronyon játszott a napsugár.

Naponta ágyra járt hozzánk az éhség

és deresre feszült felénk a látóhatár.

Szikkadt rögökben sírt a ritka mag,

kalászt a forrongó indulat hozott.

Sors-bogáncs szaggatta bő gatyánkat,

s a messzi puszta élni nem hagyott.

Kocsmák sivár zajában alszunk

és zsandáros neszekre ébredünk.

Fénylő-habosra hajtjuk jó lovunkat

a fokost simítja kérges kezünk.

Mit reméltetek?

Te, kinek oly csöpp volt az idő,

mikor Istennek hihetted sajgó magad,

kinek láza fájón virágzott arcán,

kinek az idő, nyikorgó kosárban halad.

Ki mégis, mégis, eleven tűzben égett,

a vonat tetején hasalva álmodott,

kinek a sors alig csak elégtétel,

koszorút csak a méla utókor hozott.

Vagy Te, kinek a függöny legördült

s egy halálos játékban megbukott,

ki örökös , tüzesen izzó sebként égett

s álompipák ős füstjeként kavargott.

Hogy mondjam el

Hogy mondjam el, hogy szeretlek,

hisz e szó lelkem visszhangja a számon.

Hogy mondjam el, hogy aranyló sugaraid

veszni hagytam s mennyire bánom.

Hogy mondjam el, hogy szeretlek,

hisz szivárvány hajlik a homlokodon.

Hogy mondjam el, hogy hajnallá varázsolsz

minden árnyékot bús gondjaimon.

Hogy mondjam el, hogy szeretlek,

hisz túl vagy szívemben minden csodán.

Hogy mondjam el, hogy ostya vagy

bennem, tékozló, sovány úrvacsorán.

Hogy mondjam el, hogy szeretlek,

hisz éneddel betakarsz hogyha fázom.

Mesélek

Mesét mesélek majd neked, rengeteg mesét

mindet, ami elmesélhető,

elmesélem, hogy hogyan születtél

és miért piros a háztető,

mesélek majd a folyóról, meg a tóról,

meg, hogy milyen nagyok a tengerek..

elmesélem neked hogy a cípőfűző

a legszebb szó, hogy lehet,

elmesélem , hogy szép szó még

a csók, a szív, meg a vér,

és azt is elmesélem neked,

az igaz barátság mennyit ér,

elmesélem majd, hogy miért sír a bohóc

s hogy a gonosz, miért vigyorog,

azt is elmesélem, hogy az ereszből

a májusi eső, hogy csorog,

elmesélem, hogy mi az a kalucsni,

és azt is, hogy mire való,

elmesélem neked, hogy milyen is

az a pajkosan hintázó hintaló,

elmesélem, hogyan úszik a csónak,

elmesélek minden madarat,

elmesélem miért jó, ha az ember

néha gyerek marad,

elmesélem majd neked az ovit.

A mi imánk

Uram, alig vagyunk méltók köszönteni,

hisz látóvá tetted a testi, lelki vakot.

Állni tanítod, kinek még lába sincsen,

de mondd, bűnösen lelkünket miért hagyod?

Kitártad a világ ajtaját immár felettünk,

értelmet adtál megannyi szép varázsnak.

Miért hagyod kiszáradni hitünk könnyeit,

miért, hogy nem takarod be, akik fáznak?

Ösvényt adsz az erdei botorkálónak is,

medret sóhajtasz minden pataknak.

Hát miért nem jelölöd a mi utunkat is,

miért hagysz magunkra lelki vaknak?

Háborús Budapest

Bozontos felhőkkel hunyorog a nappal,

füstös homállyával rátelepszik az ég

s egy ág,

foszlott télikabáttal integet.

A sarkon túl egy sorozat ugat

s lehánt a templomról

egy tömjénfüstszagú réteget.

Tégla-csontvázak rikoltva omlanak.,

kicsorbult tűzfalak karcolják

a megereszkedett eget,

csikorgó lánctalp szaggatja saskaromként

az ólomszürke macskakövet.

Egy kificamodott zongoralábba

beleharap a puskagolyó,

s a Chopin partitúra hangtalanul hull alá,

mint csobogását vesztett, néma folyó.

Kikelet

Kikelet hempereg

fellegek

csipkés tetején,

halgatag lepkehad

bódul a

rétnek közepén.

Hímporon fintorog,

megbotlik,

száz csuda szellő,

repteti, kergeti,

pőrgeti

várja a felhő.

Járnak a záporok,

rácsorog

könnyük a rétre,

méhsereg ténfereg

szivárvány

szökken az égre.

Éltető esőd

Bársonyos illata van az esődnek

s ugyanúgy csorog alá ázott hajamon.

Arcom a szürke égnek tartom

s belém csöpögve hordlak magamon.

Ugyanúgy áztatja lelkesre bőrömet,

cseppje mélyen lelkemig hatol.

Ott vagy félszeg felhőim mögött,

napként ragyogva valahol.

Ott vagy tócsák remegő körein,

mitől szívem cipője ázik át.

De szemed meleg ragyogása

megszárítja bennem az ázott ruhát.

Ránctalanra vasalja csókod lelkemet,

gyűrődéseit kezed illatával őrzöd.

Színes tintákról álmodom

(kicsit evokáció, kicsit parafrázis Kosztolányi Dezső versére)

„Most színes tintákról álmodom”,

ott cseppennek szívem tollahegyén.

Életem fehér lapján szaladnak,

kéket simítva lelkem szürke egén.

Áttetsző kéket, mi örök, lágy sejtelem,

átkötve fénylő napsugár-arannyal,

suttogó szellő-színt, tündökletest,

mi kacéran játszik ősz hajammal.

Bársonyos, vörösbor-véreset,

mibe belefullad a hajnalok gőgje,

míg felparázslik lassú mozdulással,

havas hegytetők szikrázó fehérje.

Mégis

Mégis, ha választhatnék, mindent tudva megint,

megszenvednélek újra, százszor boldogan.

Mert nincsen fájdalom, mi nincsre váltható,

ott, hol minden perc, ezer gyöngyöt fogan.

Ajkamon, ajkadról csillag-álmú végtelen a csók

és felhőtlen, fény-ragyogta tiszta ég, kitárt karod.

Az erdők minden színe csendül mosolyodban,

ha frisset virágzó rét zenél,-olyan az illatod.

Mégis, ha választhatnék, mindent tudva megint,

a kín, hiába karcolná fáradt homlokomra jelét.

Én Radnótim

Hiába tántorgott lelkem később e létbe

barátom, én ott voltam Veled!

Hiába köhögött véres habot a Nap

s hiába vajúdtak halált a szerb hegyek!

Hiába feszült körbe a rideg drót,

hiába zengtek ágyút az egek!

Tetvesen, rothadó szalma közt

barátom, én ott voltam Veled!

Tested hiába volt fehér és vézna

mint az a szentséges, kockás notesz,

hiába fagyott üszkösre

barakkunkon a véresen csorduló eresz!

Hiába jött az álom, az "enyhet adó"

mikor a foglyok lelke szirmosan kinő,

együtt hallgattuk, mellettünk a priccsen

halálos dalt sípol egy fáradt tüdő!

Adyhoz

Jöttél mint dicstelen, égi felleg,

halálból feltámadt ős-hódolat,

tüdővészes korok fekete zongorája,

megásva ezerszer saját sírodat.

Vergődtél csontos öntudatban,

tagadó tagadás lett Benned a hit.

Súlyként cipelted, álarcos magányod

fékevesztett, elátkozott, zord bűneit.

Bujdosó lettél öntelt világodban,

már magad sem értetted magad.

Üresen kongott lelked hónapos szobája

s hamissá bitangolt igaz szavad.

Lelkednek esendő, gyarló, ifjú bája

penészes üresség, hideg, bútortalan.

Ororsz ősz

Felhőket vonszol

a lassan surranó ősz,

s a mézterhes nyár

félszegen elvánszorog.

Rozsdába hajlik

a fáradt-zöld nyírfaliget

eső dobolja

fönn a bádogot.

A meleg nagy búsan

utólsót piheg,

megsimít még,

majd árván elódalog.

Poros utakon rohannak át

a kendő alá bújó

csípős hajnalok..

Az erdő csikorog

párák terhétől,

s fellobbannak

vörös levél-Napok,

fehér kérgével

hív még a liget,

de lepergő levele

már fázósan vacog.

Elment

Denevérszárnyú gondolatok cikáznak

a füstkarikák s a kávéillat között,

ólomszagú újságok betűi közé

dermedt, halálos csend költözött.

A szellő is..... Tétován megállt aznap,

a vonatfütty valahol messze még hallgatott,

rikkancs kiabált nyújtott-hangosan

s a gangon kitártak minden ablakot.

Lelkek dermedtek rímes magányba,

a tinta pacát zokogva papírra cseppen,

egy gyerek karikát hajt a macskakövön,

a fákon fájó némaság, madár se rebben.

Megkésett vers Anyák Napjára

Belátom, sírni könnyebb,

ne hulljon most a könnyed.

Ágról szakadt szíved ruháját

színesre cseréljed.

Suttogd a szót magadban,

varázsa olthatatlan,

rügyek palástja, látod,

belőled most kipattan.

Emeld szíved magasra,

ne bánkódj és panaszra

ne sóhajts, feledd el,

anyák sorsa vagy, kereszttel.

Bezárva szép szívükben,

lázadtól felhevülten,

ott élsz vidám tavaszban,

sugárzó zöld ligetben.

Ne búslasd fejed karodra,

figyelj most gyerek szavára,

kitárt szívekkel néznek,

bomlik az éj határa.

Mennyit ér egy szó

Mind ott tolongtunk, lestük szavát
s éreztük, mennyit ér egy szó.
Éreztük, ha ránk tekint, minden,
minden megváltható.
Fogta a kezünk, könnyünk törölte,
ha térdeltünk, lágyan felemelt.
Minden jajunkra bús, barna,
szelíd tekintete felelt.
De mikor kérdeztek s mi láttuk,
csak szemével óhajtotta jó szavunk,
homlokára alvadt vérében
örökre elátkoztuk magunk.
Kifosztva, véresen áldó szavunkra várt,
Neki már nem maradt semmi más
s mi mégis, száraz torokkal harsogtuk:
Barabás!

Tudnál-e

Tudnál-e nagy hóban csatangolni,
vagy csak hóembert építeni velem?
Tudnál-e szaladni,
vagy csak hemperegni zöldellő réteken?
Tudnál-e táncolni velem,
szállni, repülni, hogy ha kell,
vagy komor temetőben fájdalmasan
egy imát mormolni el?
Tudnál-e velem sírni,
akkor mikor én sírok,
vagy tudnál-e akkor nevetni,
mikor én kacagok?
Tudnál-e esőben kószálni,
s nem bánni, hogy megázik a hajad?
Tudnál-e ajkamba úgy harapni,
hogy édes nyoma megmarad?
Tudnál-e sétálni velem
illatos, virágzó fák között,
hol minden szirmot
ezer madárdal öntözött?

Lomha éj

Ha tétován zizzen a lombon a szellő
és sárga sziromban árva a Hold.
A füst hajú alkony árnyai lengnek
s tompa zenében vágyakat old. 

Hullik a fény, tovaillan nappal,
elhal a fészek csacska zaja.
Utolsót bodroz és átleng az erdőn
a lassú sötétség szürke haja.

Zajtalan alszik s kormosat sóhajt,
fodrokat rezdül az erdei tó.
Párák táncain futnak az álmok 
csordul a csillag s könnye fakó.

Hajlik a dombon a lomha derengés,
átbukik bokrok csipke falán.
Elsimul völgyek táncos ölében,
térdre borulva egy éji imán.

Időm

Ahogy est-papíron vés fénnyel a hold
úgy karcol belém mindig a gondolat.
Mindegy már, a múló tegnap hogyan volt,
a végtelen sínjein, elém tolat.

Gomolygó füstjén átúsznak a percek,
dölyfös keblük lassan órává dagad.
Mint szekrényajtóban a szú, ha perceg,
lassú lelkemből csak fűrészpor marad.

Magával viszi az múlás sodrása,
évgyűrűin, holt remények hajtása
rajzol kört, lebegve a jövő mögött.

Előttem, mögöttem, tükör az idő,
magamból megyek, magam ki szembe jő.

Az utolsó tangó

Bújj hozzám,

fogd át a nyakam!

Hadd legyen enyém e tánc!

Hadd hulljon sebet fakasztva,

folttalan szív-zománc!

Hadd égjen,forró hamuként

arcomba omló sóhajod,

hadd ivódjon lüktetve lelkembe,

minden egykori illatod!

Hadd kússzon kezem még

egyszer, lassan a derekadon,

hadd rikoltson minden sejtem,

mint vadaktól harsogó vadon!

Hadd ringjon tüzesen lelkünk

a kopott táncparkett felett,

had érezzem tested húrjait,

mit e lüktető dallam pengetett!

Napok

A napok szaladva rám köszönnek,

van, hogy egy lustán a térdemre ül.

Lelkem kiforgatja, csodát remélve

vagy csak kíváncsi, mi van belül.

Kabátom néha vállamra terítik,

indulva, sálamra csomót kötök.

Ünnepek csillognak, a fákon fények

s én ünneplő-magadba felöltözök.

Kint ragyogás, bent sötét feszül,

a sarkon, lelkem új lelket kéreget.

Maszatos sárgáját a Hold kibontja,

körbeleng s kócosan méreget.

Mellettem tovább szaladnak a napok,

utánuk kapva, még mindig kereslek.

Nélküled

Kitárt karomra, éj-nehéz daróc palástja ül,
felfénylő álom-én, Tebenned boltívet hajol.
Vizek tükrén fuldokló alkony álmodik,
zokogva fészkeken, még félve átkarol.

Őszinte csokromon, szirom-halál megágyazott,
már Nélküled is Benned lelt otthont lakok.
Megroppant térdemen, csaló imák virága hajt,
rám leltek kínkeserves, vérző alkonyok.

A napba nézve látlak-e, mint felhők otthona,
vagy harmatként fűszálon csordul el a pillanat?
Vörös avarban hallom-e még jönni lépteid,
vagy könnytelen panasszal hal belém a mozdulat?

Sajgó sorok között

(ars poetica)

Meghalni sajgó sorok között,

csak mi tudunk és senki más.

Ha feltépi végzetünk a szó,

nem létezik többé megalkuvás.

Fellobog bennünk az estek meséje,

a gyermekévek már nem látszanak.

Mégis, új hiteket vésnek kőbe

a lelkünkben tolakvó szép szavak.

Mi hajdan apró volt, jelentéktelen,

a papíron lesz lángolva óriás.

Vajúdva születik hamvainkból

minden igének' szánt tollvonás.

Mi sajgó sorok között halunk

és velük száll belőlünk a lélek.