„Tétova óda”

Ha lassan körbefog és rám hanyatlik a csend,

olykor még halkan-dobogva Veled vagyok.

Üresen sercen tollam, zavar a néma rend,

mielőtt összegyűröm, a papíron üres sort hagyok,

látod, az erdők szurkos árnyéka földig hajol

és mint keserves-szép, lassan az avarba égett,

görcsös ágak, a tegnapi büszke koronák alól

a nap lehunyt szemén, egemre karcoltak Téged.

Kacagott válladon az eső gyöngyöző varázsa

és nagyot szusszant, ahogy a nap felpirult,

fodrokat játszott a felhők lenge szárnya,

alattuk a folyó lassú méltósággal ezüstbe borult

és míg álmokra várva ragyogott homlokom,

körbe fitos orrú szellőcskék neszeztek,

még illatod - de furcsa – magamban hordom,

nem tudom ha már nem érzem, mihez is kezdek.

Talán az ópium rabjává lesz így a lélek

és a víziók befonják a könyörtelen valót,

míg gondolatban naponta emberré érek

ne tudom kizárni magamból a „bent-lakót”,

mert ha kibogoznám mi bennem összekuszált,

alig-csak maradna kívüled belőlem valami.

A visszhanggal szemben mindig egy szikla állt,

visszhangozlak, hogy lehet ezt még elmondani?