Lüktet az ősz(2)

Szél sir' a fák tetején,

lenge szinek' huzakodnak.

Lüktet a hajnali köd,

alszik a csend-szemü' holnap.

Rőt nyugalom belereng,

szusszan a szürke vitorla.

Tócsa körökben az ég

a nyár-akarást hivogatja'.

Vérzik a zöld moha-ing,

sárga levél betakarja.

Fázik a reszketeg ág,

az ősz, szineit' kirabolta.

Lüktet az ősz(1)

Láng kavarog, ősz szűz dala fénylik a fákon,

serken a vér, szelek éles kardja suhint.

Gyöngy szemű harmat cseppen a bús fűszálon,

sír a madárdal, vége a méz ízű nyárnak.

Kék szemű ég anya fellegek szélén alszik,

szürke bozontos álmokat lüktet a szív.

Rozsda paláston fényt didereg suta nap-csók,

lágy, puha szőnyeg duzzog a kertek végén.

Tolvaj ősz

Lopja az ősz az álmokat,

miljó' levél bús szárnyra kap,

kérdeném, de már nincs kitől,

árnyékom, árnyékom kardjába dől,

lesznek-e varázsos nappalok,

mikor az ágakról újra fény csorog

és zölden kábul a végtelen,

dallamok ébrednek hirtelen,

nem búsul barnán a lomb-füzér,

az illat megint az égig ér

és szirmokat csókol a lágy eső,

tócsányi tükrökben fürdető,

remények szárnya majd suhog,

a hajnal szép harmatot zokog,

mezőkön pipacsok hintálnak,

selyme lesz megint a fűszálnak,

az ösvényen lépésed zajtalan

és gazdagnak álmodom magam,

a korhadt gondolat lassan kidől,

kérdeném, de már nincs kitől.

Árnyék-szavak

Mikor csillagot vonszol az est

és csak a sápadt hold vigasztal,

egyedül vívok, nem vagyok rest

a belém süppedő szavakkal.

A falon árnyékom csontos ujjai,

ragokba kapaszkodva küzdenek.

A bábjáték fekete, izzó romjai

hullnak, mint megunt ékszerek.

Remeg a gyertyalángban a sok ige

és füstölve száll a keserűség.

Sorokat nem karcol semmi se,

tollam hegye lassan a papírra ég.

Még mindenem Rólad írna verset,

de az idő lefogja tétova kezem.

Kereslek

Kutatlak kettétört, szép szavakban,

megfakult színeimben folyton kereslek.

Még mindig látlak ezer-szín alakban,

bár emlékem nehéz függönyei rejtenek.

A felhőben is él a tenger emléke,

a szénaillatban ott a zöld mező.

Semmi nem tűnik el múló-örökre,

bárhogy is hisszük, hogy felejthető.

A csend is, ha iszonyú nagyra nő,

őrzi visszhangzó dallamok neszét.

A nedves koppanásban ott az utcakő

s emlékek hevernek szerte-szét.

Az éjszakára emlékszik a hajnal-ég,

mi szemed fényével édes rokon.

Időm

Ahogy est-papíron vés fénnyel a hold
úgy karcol belém mindig a gondolat.
Mindegy már, a múló tegnap hogyan volt,
a végtelen sínjein, elém tolat.

Gomolygó füstjén átúsznak a percek,
dölyfös keblük lassan órává dagad.
Mint szekrényajtóban a szú, ha perceg,
lassú lelkemből csak fűrészpor marad.

Magával viszi az múlás sodrása,
évgyűrűin, holt remények hajtása
rajzol kört, lebegve a jövő mögött.

Előttem, mögöttem, tükör az idő,
magamból megyek, magam ki szembe jő.

Virrad

Megvirradt s virágot sóhajtottak már a kertek

ott a sáros út és a dülöngő kis házak mögött.

A kacagó szirmok illangó sóhajokból mertek

illatot, és a tegnap virulva a mába költözött.

A nap fürge fényét terítve már a fákra bukott

s egy röpke pillanatra tavaszt hazudott nekem.

Frisseket sóhajtott lelkemben egy vén fagott,

az a pillanat, többé már soha nem lesz ilyen.

A csendes szellők is félve susogtak valamit,

hogy a tél még meglehet zordan visszaölel.