Időtlenség

Mikor majd az utolsó óra is megáll

és selyméből foszlik a pókfonál,

a utolsó csillag az időtlenségben

fénytelent-búsulni, vajon hova jár?

Mikor majd minden szél elül,

s lepergett levél-had összegyűl

színtelen, színeveszejtetten

vajon majd a semmibe repül?

Mikor elporladnak a hegyek,

és kaviccsá őrlik az emlékeket,

még utoljára délceg indulattal,

egekbe karcolják a vétkeket?

Mikor majd a víz elcsendesedik,

erejéből egy utolsó hullámra telik,

mi mossa majd tisztára a partot,

ha morajlását a csendek elnyelik?

Bennem lakik

Vihar ragyogású bennem a lélek
szikráimtól vadulva lángolnak tüzek.
Vélt okaimból szállongó pihéket
elrejtik a földig alázkodott füzek.

Darabjait kimossa belőlem a féltés,
utánuk kapva üres marad kezem.
Fagyott tavaszként kong ezer kérdés,
el sem indultam s már megérkezem.

Jó volna azt mondani, elég volt,
de ecsetemben még ezer szín ragyog.
Suhog még tollaimtól az égbolt,
ösvényeimen még lépő lépés topog.

Lázas estéken táncol még a kedvem,
tudom, volt, ki vonattól halt halált. 
Ily dicsre ma még nem kell epednem,
céltábla vagyok, s volt ki eltalált.