Alkonyi csend

Szobámba lopja csendjét az alkony,

a folyosón fáradt árnyékok hajolnak.

Tegnapi visszhang oson még a gangon,

s az udvar szegletén neszek lopóznak.

Apró lámpák gyúlnak fényt tékozolni,

és bódult bogárhad leng körbe-körbe.

Sok csillag igyekszik halkan szánakozni,

ahogy a hold belehal egy sápadt tükörbe.

Vakkant egy vén eb és csontról álmodik,

pár csacska szellő még lágyan felnevet.

A gyárban dudálnak, ez már a harmadik,

gyertyalángtól táncol a lusta mennyezet.

Szentséges Éj

Különös hangja van ma a csendnek

éjfeketére alvad a nappal vére.

Bűnbánó sebeit békésen betakarja

az álmosan lengő hó-álom pihéje.

Felfoszlik lassan az éj-szövet,

imát ragyognak a pislanó csillagok.

Angyalszárnyak halk suhogásában

csengőkkel ölelkeznek lágy dallamok.

Odakinn, áhítat leng a fák között,

térdre ereszkedik a sápadt holdvilág.

Megrázza hosszú, fehér haját az ég

s üvegre hinti csókját a jégvirág

Őszi köd(2)

A pusmogó ködön a nap keresztre feszítve,

a szürkeségen vére, alig-hogy átcsorog.

A fénylő utcakövön gondokba merülve,

időtlen-elhagyott lábnyomom ácsorog.

Álmosat nyújtóz’ a reggel az est után,

a sarkon befordulnak a fázós tegnapok.

Csak egy tócsa mered rám tükör-bután,

átlépve, csendben magamba-hallgatok.

Hallom, ahogy könnyeden szétterülsz

véremben, piroslón mint tavaszi hajnal.

Hallom, ahogy lelkemen csendben ülsz,

ködbe burkolt, lüktető szív-ricsajjal.

Őszi köd

Aprókat tüsszent a köd a házfalon

s a hold tegnapi felhőket terel.

Fekete szárnyát a varjú-éj kibontja

amott csak pár ijedt csillag figyel.

A sötétség ráncain csend-ima toporog,

apró gyöngyöket sóhajt a tejszagú pára.

A lámpák gyomra fény nélkül korog

s az éjszaka kapuja sarkig kitárva.

A fák törzsén csorog, mint a bánat,

gubancos szőrű, kóbor ebek vonyítanak.

Némaság tapossa a levetett levél-ruhákat,

az ágak, bűntelen-vezeklőn földre hajlanak.

„Tétova óda”

Ha lassan körbefog és rám hanyatlik a csend,

olykor még halkan-dobogva Veled vagyok.

Üresen sercen tollam, zavar a néma rend,

mielőtt összegyűröm, a papíron üres sort hagyok,

látod, az erdők szurkos árnyéka földig hajol

és mint keserves-szép, lassan az avarba égett,

görcsös ágak, a tegnapi büszke koronák alól

a nap lehunyt szemén, egemre karcoltak Téged.

Kacagott válladon az eső gyöngyöző varázsa

és nagyot szusszant, ahogy a nap felpirult,

fodrokat játszott a felhők lenge szárnya,

alattuk a folyó lassú méltósággal ezüstbe borult

és míg álmokra várva ragyogott homlokom,

körbe fitos orrú szellőcskék neszeztek,

még illatod - de furcsa – magamban hordom,

nem tudom ha már nem érzem, mihez is kezdek.

Néma hittel

(ritmus gyakorlat)

Néma hittel,

szép zenittel

kitárnám

az ég színét,

fénylő ingem,

minden nincsem,

Téged félő

énekét.

Dalom hogyha

madár volna,

tó-tükörben

fürdene,

a holdhoz, lusta

felhő bújna

s fény-pókhálón

lengene.

Hagynám szépen,

lélek-réten,

ringani az

álmokat,

szívem fölött,

ég-föld között,

csipkefényű

szárnyadat,

megsimítnám,

táncra hívnám,

fűszál-hajló

dallamot

zengnék én is,

hogyha mégis,

szív-hegedűd

itt hagyod.

Csak én és Babits

„Csak én bírok versemnek hőse lenni”

kitárt lélekkel nyűglődik minden sorom,

de lehet-e másként verset megigézni,

szentséges teher vagy Te az utókoron.

„Első s utolsó mindenik dalomban”

ha nem akarnám is mindig én vagyok.

Lehet súlytalan vagyok ebben a korban,

de nagyságod erre az egyetlen ok.

„A mindenséget vágyom versbe venni”

s ha tökéletlen is ez az én-végtelen,

Te tudod, mily nehéz embernek lenni

hol a gépekben mindig cserélődik az elem.

Kétkedés szonett

Ahogy tűlevelek tövén cseppen a gyanta

úgy cseppenek Belőled vissza önmagamba,

mint olajfák fénylő levelein az álom,

elillan s a nincsben magamat nem találom.

A szivárvány áthajol a pipacs-halálon,

a felhő is, szemöldökére holdsugárt von,

összehordom magam égig-zengő halomba,

Érted felgyújtom fénylő máglyámat naponta,

a hamuból tegnapi szél csihol parazsat,

haloványan piroslik tőle a pirkadat,

és kiűzetett lelkem ring egy tűz-korálon.

Aludni készül a város

A macskakövön bukfencet vet a sötétség,
a sarkon befordulnak az utolsó fények.
Tolakodva villognak a neon-istenek
és halkan szuszognak kettétört remények.

Lüktet az ősz(2)

Szél sir' a fák tetején,

lenge szinek' huzakodnak.

Lüktet a hajnali köd,

alszik a csend-szemü' holnap.

Rőt nyugalom belereng,

szusszan a szürke vitorla.

Tócsa körökben az ég

a nyár-akarást hivogatja'.

Vérzik a zöld moha-ing,

sárga levél betakarja.

Fázik a reszketeg ág,

az ősz, szineit' kirabolta.