Őszi köd(2)

A pusmogó ködön a nap keresztre feszítve,

a szürkeségen vére, alig-hogy átcsorog.

A fénylő utcakövön gondokba merülve,

időtlen-elhagyott lábnyomom ácsorog.

Álmosat nyújtóz’ a reggel az est után,

a sarkon befordulnak a fázós tegnapok.

Csak egy tócsa mered rám tükör-bután,

átlépve, csendben magamba-hallgatok.

Hallom, ahogy könnyeden szétterülsz

véremben, piroslón mint tavaszi hajnal.

Hallom, ahogy lelkemen csendben ülsz,

ködbe burkolt, lüktető szív-ricsajjal.