Néma hittel

(ritmus gyakorlat)

Néma hittel,

szép zenittel

kitárnám

az ég színét,

fénylő ingem,

minden nincsem,

Téged félő

énekét.

Dalom hogyha

madár volna,

tó-tükörben

fürdene,

a holdhoz, lusta

felhő bújna

s fény-pókhálón

lengene.

Hagynám szépen,

lélek-réten,

ringani az

álmokat,

szívem fölött,

ég-föld között,

csipkefényű

szárnyadat,

megsimítnám,

táncra hívnám,

fűszál-hajló

dallamot

zengnék én is,

hogyha mégis,

szív-hegedűd

itt hagyod.

Csak én és Babits

„Csak én bírok versemnek hőse lenni”

kitárt lélekkel nyűglődik minden sorom,

de lehet-e másként verset megigézni,

szentséges teher vagy Te az utókoron.

„Első s utolsó mindenik dalomban”

ha nem akarnám is mindig én vagyok.

Lehet súlytalan vagyok ebben a korban,

de nagyságod erre az egyetlen ok.

„A mindenséget vágyom versbe venni”

s ha tökéletlen is ez az én-végtelen,

Te tudod, mily nehéz embernek lenni

hol a gépekben mindig cserélődik az elem.

Kétkedés szonett

Ahogy tűlevelek tövén cseppen a gyanta

úgy cseppenek Belőled vissza önmagamba,

mint olajfák fénylő levelein az álom,

elillan s a nincsben magamat nem találom.

A szivárvány áthajol a pipacs-halálon,

a felhő is, szemöldökére holdsugárt von,

összehordom magam égig-zengő halomba,

Érted felgyújtom fénylő máglyámat naponta,

a hamuból tegnapi szél csihol parazsat,

haloványan piroslik tőle a pirkadat,

és kiűzetett lelkem ring egy tűz-korálon.

Aludni készül a város

A macskakövön bukfencet vet a sötétség,
a sarkon befordulnak az utolsó fények.
Tolakodva villognak a neon-istenek
és halkan szuszognak kettétört remények.